Velence, az „Adria királynője” 120 éve készült fotókon – Galéria

Velence létrejötte mind a természet, mind az ember munkájának köszönhető, ám a környezeti feltételeket a természeti tényezők alakították. Jellegzetessége és egyben veszélyforrása az évente több alkalommal is előforduló magas vízállás, az acqua alta, de ennél sokkal komolyabb problémát jelent a környék vegyi üzemeinek, kőolaj-finomítójának környezetszennyezése és a közlekedési eszközök légszennyezése. Emiatt egyre gyorsuló ütemben zajlik a város építészeti emlékeinek pusztulása, süllyedése, amire a huszadik század fordulóján talán még csak igazán keveset gondoltak a velenceiek. Galériánk 1900-ban készült idilli, túristatömegektől mentes, mesébe illő fotóiról legalább is erre tudunk következtetni. És csak nagyokat sóhajtunk – bárcsak most is ott lehetnénk egy kicsit!

Velence megmentése persze évszázadok óta fontos kérdést jelentett a városlakók számára. Nem csupán magát a központot, a történelmi centrumot próbálták védeni, hanem a teljes lagúnarendszer megmentését célozták meg. A Velence körül épített csatornák egy része a 14–15. századból származik. Az Adriába csak három csatornán engedték be az iszapban gazdag folyók vizét a közelben, s az is állandó ellenőrzés alatt folyt. 1501-ben létrejött egy bizottság, a Magistrato alle Acque, amely máig ellenőrzi a lagúnába jutó iszap mennyiségét. A legújabb korig hatásos védekezőrendszert hozatott létre a Köztársaság, amikor 1782-ben felhalmozott isztriai terméskövekből 15 kilométernyi, ún. „murazzit”, azaz kőrakást alkottak, amely megbízható hullámtörőként működött majdnem 200 esztendőn át. 1966. november 4-én azonban a rendszer felmondta a szolgálatot, s ekkor óriási áradás lepte el a várost. A történelmi központ 1,4 m magasságig került víz alá.

Velence épületeit egymáshoz közel álló, vörösfenyőből készült cölöpökre építették – mert ez a fa a víz alatt nem rothad el –, amelyek belenyúlnak a tengerfenék homokos és agyagos rétegeibe is, közel 8 méter mélységig. A cölöpök felett isztriai mészkő képezi az épületek alapjait. A házak megtámasztására használt fákat a mai Szlovénia nyugati területein vágták ki, ezzel a mai Kras, Lika és Gorski kotar régiók sivárságát okozva. A pillérek nagy része sok évszázad után még ma is érintetlen.

Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről – a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól –, talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden félnégyzetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszékben; de ez sem biztos.

– írja Szerb Antal az Utas és a Holdvilág című művében Velence hangulatának megragadásaképpen.

A belvárosi területet kb. 100 csatorna szeli át, melyeknek két legnagyobbika a két fő közlekedési útvonal is egyben, ezek a Giudecca csatornája (Canale di Giudecca) és a Canal Grande. A kisebb csatornák rio elnevezést kaptak. A kis szigetekhez hozzáépültek oldalról a terek és utcák, és évszázadok alatt váltak szűk riókká. A csatornákon hidakon lehet átjutni, melyből több mint 400 található Velencében. A hidakat többnyire isztriai kőből és téglából készítették, nevük ponte, esetleg pontine. A keskeny utcák az ún. callék, ha bevásárlóutak, akkor salizzádák, vagy calle largák (azaz hosszú utcák). Az aprócska mellékutcák a caletta nevet viselik, míg a rio mellett haladók neve a fondamenta. Velence történelmi belvárosának terei között előfordul egy piazza, két piazzetta, míg a többi ún. campo, ha még kisebb, akkor campiello vagy corte. A velencei tájékozódást nem segíti, hogy a házszámok megadásában általában a negyed megnevezése és egy sorszám szerepel (például 3384, Cannareggio).

 

A legemberszabásúbb város. (…) Velence nem ’fejlődhet’, nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert a rendelkezésére álló szárazföld minden izinkjét ősidőktől fogva betöltötte már. És ez a szárazföld nem sok.” Ezért is van az, hogy a város bármelyik pontjára el lehet jutni félóra alatt: „Minden közel van, és ami messze van, az is odajön tapintható közelbe: a nagy hajók ott állnak meg az utcák közt, házhoz jön az óceán

– vetette papírra ugyancsak Szerb Antal A harmadik torony című esszéjében.

Velence és lagúnája 1987 óta a Világörökség részét képezi. Megmentésére évről évre újabb és újabb ötletek születnek, de eddig még nem tudták megállítani a város süllyedését. Az UNESCO helyi intézménye a Szent Márk tér 63. számú épületében kapott helyet.

A városban egyaránt fellehetők a mór, a bizánci, a gótikus, a reneszánsz, a manierista és a barokk építészet emlékei, melyek szerves egységet képezve alakították ki Velence ma ismert képét.

Ide kapcsolódik:
Velence legrégebbi városképi ábrázolását találta meg egy kutató

Hosszú ideig a zenei élet rangos képviselőinek otthona volt; itt került színre az egyik első opera, Claudio Monteverdi Proserpina Rapita („Proserpina elrablása”) című műve. A város leghíresebb zeneszerzője kétségkívül az olasz barokk kimagasló egyénisége, Antonio Vivaldi. Sok neves komponista mutatta be első darabját a ma is jelentős La Fenice operaházban, például Giuseppe Verdi, Gioachino Rossini, Igor Stravinsky. A La Fenice jelentése Főnix – vagyis hamvaiból föléledő madár. Nomen est omen – ugyanis az 1836-os majd 1996-os tűzvész után újjáéledt, de nagy megpróbáltatást jelentett számára a 2019-es áradás is, mely az elmúlt 50 év legsúlyosabbja volt.

Ide kapcsolódik:
Az árvíz után ismét zavartalanul működik a velencei La Fenice

A Fortepan 1900-ban készült velencei fotóiból válogattunk galériánkba:

(Via Wikipedia Velence-szócikke, Fortepan, Papageno)