Mohai Bálint 1989-ben született Budapesten. Fagottozni 12 évesen kezdett édesapja, Mohai Tibor és Pécsi Tamás kezei alatt a Dohnányi Ernő Zeneiskolában. Ezt követően a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolát végezte el Budapesten, Vajda József osztályában. A Zeneakadémián Bachelor diplomázott kiváló minősítéssel, Hartenstein István osztályában. Mesteri és Posztgraduális végzettségeit Berlinben az UdK Egyetemen, Prof. Eckart Hübner osztályában szerezte meg kitüntetéssel. Több nemzetközi verseny első helyezettje, díjazottja. A fiatal művészt a fagott sajátosságairól és azokról a hosszabb távú tervekről kérdeztük, melyekről most, a karantén időszaka alatt sem mondott le.
– Édesapád fagottművész, ez befolyásolta a hangszerválasztásodat?
– Valamennyire egészen biztosan. Édesanyám, Bodolai Cecilia brácsán játszik, édesapám pedig a fagott mellett karvezető is. Eleinte egyértelműnek tűnt, hogy engem a fagott vonz. Már 2-3 évesen nagy elővigyázatossággal, mint egy LEGO-játékot szedtem szét és raktam össze édesapám hangszerét. Idővel pedig játékból meg is szólaltattam néha-néha. Sőt még az egyik elfeledett óvódai rajzomon, amit édesnyám nem régiben mutatott meg nekem, fagottművészként képzeltem el magam a felnőtt életben. Életem első fontos szóló koncertjét viszont ennek ellenére zongorán adtam 10 évesen, amikor a Budapesti Fesztiválzenekar is jubilált. Az ünnepi koncerten pedig a tagok különleges tehetségű gyermekei is felléphettek. Édesanyám révén jómagam is. Egy Beethoven-művet adhattam elő a Kongresszusi Központban Fischer Iván vezényletével. Meghatározó élmény volt, amit sosem felejtek.
– Mikor lépett be igazán a fagott az életedbe?
– 11 éves koromig csak zongoráztam, s mellette pedig ami a legfontosabb volt, kórus és magán énekeltem az ifj. Sapszon Ferenc által vezetett Kodály Zoltán Kórusiskolában. Viszont egy hangszalag csomó sajnos keresztbe törte az énekesi vonalat. Ezután, egy lelkileg nagyon nehéz időszakot követően találtam vissza 12 évesen gyermekkori barátomhoz, a fagotthoz. Méghozzá azért, mert azt éreztem már az első pillanattól, hogy így újra tudok „énekelni.” Legközelebb már ezzel a hangszerrel szólóztam 17 évesen. Mozart Fagottversenyét adhattam elő a Bartók Konzervatórium Ifjúsági Zenekarával a pedagógus legenda, Szabó Tibor vezényletével. Nagyon megtetszett az élmény, amit a szólójáték jelent. Viszont a későbbiekben arra kezdtem törekedni, hogy a zenekari játék, a kamara és a szólókarrier harmonikus egységét alakítsam ki. Számos rangos nemzetközi versenyen vettem részt, szerencsére elég sok sikerrel. Majd pedig 2014 óta első fagottasa lettem a Magyar Állami Operaház Zenekarának és mellette 2019 szeptembere óta a Concerto Budapest Szimfonikus Zenekarnak is. A zenekari játék sokat segített abban, hogy kamarában és szólóban is még nagyobb biztonságban érezzem magam. Ez természetesen visszafelé is így működik.
– Mi jellemző a fagott repertoárjára, és miként viszonyulsz az átiratokhoz?
– Bár az eredeti irodalom is sokrétű, az átiratok fontos szerepet játszanak az életünkben. A romantika kora nem bánt kesztyűs kézzel a hangszerrel, ami azért is érdekes, mert a korábbi századokban nagyon is népszerű volt a fagott. Vivaldi például 39 versenyművet írt a hangszerre, Mozart pedig négyet, amiből sajnos csak a B-dúr maradt fenn. Hogy a 19. században szinte egyáltalán nem is születtek fontos szólóművek fagottra, annak is betudható, hogy a hangszer technikai kialakítását értintő jelentős fejlődésre majdnem a 20. század elejéig kellett várni. Ami végül Wilhelm Heckel innovatív munkáját dicséri. Néhány éve már, hogy jómagam is egy Heckel-mesterhangszeren játszhatok.
Az átiratok kapcsán én nem feltétlenül szeretem összehasonlítani a megszülető előadást rögtön az eredeti hangszerre készült felvételekkel, mert óhatatlanul valamilyen más, nem fagott sepcifikus végeredményt várunk el. Bevallom megesett már, hogy egy koncertet követően hallgattam csak meg egy felvételt az eredeti verzióval, és kellemesen kellett csalódnom, hiszen a legfontosabb mégiscsak a stílusbeli igényesség és a technikai felkészültség.
– Ennek megfelelően hogyan tanulsz meg egy-egy darabot, és milyen sajátosságai vannak a hangszernek?
– Úgy gondolom, hogy a technikai nehézségeket egy pont után nem lehet általánosítani. Hogy milyen nehéznek ítéljük a kottában leírtakat, az hangulat, adott életszakasz és a beletett felkészülési órák számának egy nagyon izgalmas függvénye. Vannak napok, amikor nevetve játszik le az ember bármit, nehéz helyzetekben is. Máskor pedig egy egyszerűnek tűnő mű próbája alatt eszmélek rá, hogy milyen nehéz is két hangot szépen összekötni. Ezek a pillanatok azok, amiket a megélt élményekből jövő rutin tud megsegíteni, analizálni, és végül lenyugtatni. A hangsúly az agy számára a jó élményeken van. Azaz, hogy ezeket mindenképp raktározza el egy úgy, hogy egy akár kevésbé felkészült fontos helyzetben is viszonylag kis idő után prezentálni tudja a mentett pozitív beidegződéseket. Ezt a tároló egységét az agyban neokortex résznek hívja a tudomány. Ennek a használata magától is aktivizálódik általában, de apránként egyre tudatosabban is tudjuk kezelni. Erre a technikára hegedűművész jóbarátom, Ökrös Attila vezetett rá, még külföldi diákéveink hosszas telefonbeszélgetései során. Részemről a módszer két dolog használatával mélyült el a legkönnyebben. Az intenzív pozitív élményeket aznap éjszaka legfekvéskor többször át kell gondolni, újra átélni a pillanat minimális részeit is. S az egyetlen lehetséges végkifejletként elmenteni azt. A másik pedig a meditáció folyamatos gyakorlása. Ezek nekem nagyon sokat segítenek a komoly technikai kihívásokat jelentő megmérettetések előtt és közben is.
Ami pedig a sajátosságokat illeti, elsőként a dupla náddal való kapcsolatot említeném, amit valóban nem könnyű olyan szintre emelni, mintha az ember énekelne. Arra jöttem rá a gyermekkori énekesi élményeimből és az operaházi munkakörömből kifolyólag, hogy főleg nekünk duplanádasoknak tényleg úgy kell érezzük, mintha a két hangszálunk a nád lenne. S mint az énekesek az üregekkel, a nyelv pontos használatával az artikuláció érdekében, úgy kell bánnunk a náddal, mintha beszélnénk. Itt következik a következő fontos nehézség, a megfelelő, személyre szabott nád kifaragása. Az értelmes gyakorlás mellett ez az egyik legfontosabb pontja a fagott kezelésének még akkor is, ha sokszor nem fordítunk rá elég figyelmet.
– Jelenleg mivel töltöd az idődet? Sok koncerted marad el?
– A megannyi gyönyörű operaházi koncert és a Concerto Budapest által kitűzött fellépések mellett nagyon fáj a szívem a Debrecenben, Kemenes Andrással és Hadady Lászlóval elmaradt trió koncertünkért, mely április közepén lett volna, nem beszélve arról a lehetőségről, amit egy tavalyi online versenynek köszönthetek. Júniusban felléphettem volna szólistaként a Carnegie Hall Weill Kamaratermében, a verseny egész évben megrendezésre kerülő koncertsorozatának egyikén. A szervezők ígéretet tettek, hogy amint rendeződnek a sorok New Yorkban tájékoztatást adnak, hogy mikorra tolódik a koncert, de hogy őszinte legyek, nem vagyok túl optimista.
A mostani helyzetre másrészről pedig adományként tekintek, hiszen az otthoni elmélyült, sehova sem rohanó munka lehetősége, mint egy váratlan adomány hullott mindannyiunk ölébe. Kicsit úgy érzem magam, mintha diákként újra Berlinben élnék, ahol igazából szinte semmi más teendőm nem volt, minthogy amennyire csak lehet, csiszoljam a hangszeres tudásom. Őszintén bevallom, nem számítottam rá, hogy meg fog még újra adatni, hogy megint csak magamra, a hangszerre és a feleségemre tudjak koncentrálni. Ez egy óriási ajándék az elmúlt száguldó évek tükrében. Mindezek mellett pedig bizakodom, hogy az eddig kialakulthoz hasonlóan, egy kulturálisan támogatott realitásba fogunk majd visszacsöppeni, mert terveim és álmaim vannak bőven.
– Lehet ezekről valamit tudni?
– Nagyon szeretnék létrehozni egy úttörő nemzetközi fagottos fesztivált Ifj. Hara László emlékére. E mellett pedig remélhetőleg idővel majd életre kelthetünk más művész kollégáimmal karöltvén egy fúvósokra orientált, kiemelt kamarazenei eseményt. Ennek szellemében például a közeljövőben sor kerülhet egy nagyszabású projektre a Budapest Fagott Trió és az Oláh Dezső Trió együttműködésével. A jelenlegi fő cél pedig, hogy Puccini: Manon Lescaut című operájára reflektálva „Manon Let’s Go” címmel egy minőségi átdolgozást hozzunk létre ezzel a különleges zenei formációval. Nagyon bízom benne, hogy a Solaor Art Managementtel tavaly szeptemberben elindult közös munka a mostani időszakot követően is gyümölcsöző mederben fog haladni, a lemezeket illetően pedig szintén vannak terveim, amiket szeretném, ha a Pannonia Sound Studios valósítana meg.
