Papageno Radio
Címlap Alpár Balázs legkedvesebb zenéi szólalnak meg a Lakatlan sziget műsorában

Alpár Balázs legkedvesebb zenéi szólalnak meg a Lakatlan sziget műsorában

„Nagyon izgalmas élmény válogatni egy órányi anyagot a legfontosabb zenei élményeimből. Közben, mintha kicsit újra összeraknám magam, átnézve, milyen hatások formálták saját zenei stílusomat” – mondja Alpár Balázs, aki kérésünkre kiválasztotta kedvenc felvételeit a Papageno Rádió Lakatlan sziget című tematikus műsorába. Hallgassátok velünk a már mobilapplikáción is elérhető Papageno Rádió keddenként 15 órakor kezdődő műsorát. Ismétlés csütörtökön 22, szombaton pedig 16 órától.

Alpár Balázs a művekről így ír:

Azok a zeneszámok, amiket gyerekkorában hallgat az ember, egy időben azzal, hogy magáta Zenét kezdi felfedezni, annyira imprint élményekké válnak, hogy később – képzett zenészként – már nehéz objektívan hallgatni őket. Igaz ez másra is.

A Star Wars vajon mennyire tetszene, ha felnőtt fejjel látnám először és nem az első űrhajós sci-fi élményem lett volna tizenévesen? A prototípushoz különös szeretettel kötődünk, akkor is, ha később tökéletesebb verziókkal ismerkedünk meg.

Érdekes az is, hogy bizonyos zenéket, amiket egy életszakaszunkban rongyosra hallgattunk, azért „ki lehet nőni”. Vannak azonban, amik százezredik hallgatásra is izgalmasnak, pezsdítőnek hatnak, és végig velünk maradnak.

Igyekeztem ilyen régi és újabb kedvenceket válogatni ebbe a listába, amiket szakmailag is bármikor „meg tudok védeni”, vagy valami megkérdőjelezhetetlen hangulati energiájuk van – akár egyszerűségük mellett is.

  • Blood Sweat and tears: God, bless, the child

Egy másolt kazetta rendszeresen ugyanott becsípődő szalagja miatt már-már természetes és szándékosan belekomponált elemként hallgattam a lassuló-gyorsuló vinnyogást azon a bizonyos szalaghibás helyen. Szó szerint rongyosra hallgatott zene ez. Bár többször sikerült a magnóból kimenekíteni a betekeredett szalagot és visszacsévélni a kazettába, végül kb. 7 évesen el kellett búcsúznom egy időre ettől a kedvenctől. Az egyik legnagyobb újratalálkozós élményem, amikor gimisként, CD-n újra hozzámkerült ez a felvétel. Aztán az összes többi albumuk. Nálam ez a zene teljesen becsípődött.

  • Leonard Bernstein: 1. szimfónia, II. tétel: Profanation

Persze, a West Side Story volt nálam is a nagyszerű bevezető Bernstein világába. De ahogy megismertem közelebbről komoly koncertzenei műveit (köztük ezt a tételt), valamint pedagógiai munkásságát, életigenlő személyiségét, egy olyan univerzális zenei gondolkodó képe rajzolódott ki előttem, akinek mentalitása abszolút követendő példa a szememben.

  • Presser Gábor: Electromance

Ha már rongyosra hallgatás… Gyerekként, hosszabb családi utazások során az autórádióba betett kazettákkal lehetett legjobban lekötni engem. Horvátországig hosszú volt az út apám Ladájával, de egy jó albumot meg lehet hallgatni még egyszer.  És még egyszer. És még egyszer. Szegény szüleim! Presser Electromantic albumát, (amely egyébként épp velem egy időben született) egyszerre ismertem meg Jean-Michel Jarre albumaival, amiket szintén sokáig gyűjtöttem. Mégis Presser Electromanticja volt nálam az időtállóbb, amely szerintem zeneszerzői invenció terén több nemzetközi electrolegendát is leköröz.

  • Jethro Tull: The whistler

Ian Anderson, a Jethro Tull legendás rockfuvolistája, maga nem szereti, ha progresszívnek hívják. Mindenesetre egy olyan korszak kiemelkedő alakja lett, amelyben a könnyűzene érett, gondolkodó felnőttkorba lépett, változatosságban, ötletességben, kimunkáltságban a komolyzenéből inspirálódott, miközben őszinte, erős, fiatalos üzeneteket közvetített, sodró energiákkal, új hangszínekkel, olykor kiszámíthatatlan játékossággal.

  • Ian Anderson: In the Pay of Spain (12 dances with God)

A Jethro Tull fuvolistájának egyik szólóalbumáról választott felvétel szintén a ritmikai játékossága, páratlan lüktetése, felhőtlen pozitív kisugárzása miatt volt nagy kedvencem a gimis években. A rock világából kicsit kilépő, a komolyzene zenekari hangzásaival és keleti kultúrák elemeivel kísérletező Anderson számomra egyik legkedvesebb instrumentális alkotása ez, amelyet együttesemmel, a Fugato Orchestrával is gyakran megszólaltattunk tribute koncerteken.

  • Renaud Garcia Fons: Goodjinns

Világzenei kedvenceim közül talán legkülönlegesebb ez a francia nagybőgős, aki nemcsak a hangszere lehetőségeiről alkotott képemet tágította ki teljesen, de kompozíciós szempontból is nagyon inspirálóan hatott rám.

  • After Crying: European things

Mindig érdekelt minden, amiben a jazz ritmikai ereje és spontaneitása a komolyzene kimunkáltságával, változatosságával, hangszíneivel találkozik. Ezt az egyveleget azonban sosem könnyű igazán ízlésesen és arányosan létrehozni. Nagy példaképemmé ezzel az albumával vált a hazai After Crying zenekar, akikkel azóta számos közös koncertünk volt, zenei filozófiánk mellett hosszú évek óta a dobosunk is közös. 🙂

  • Gentle Giant: Pantagruel’s nativity

Na, ezzel még a legjobb barátaimat is magamra tudtam haragítani. Normális embereknek ez a zene már sok, elvont, kibírhatatlan, őrült. Pont, ahogy egy rendes zsenire általában tekinteni szokás. A számomra oly izgalmas műfajötvözési megoldásaik miatt, a reneszánsz/barokk technikák, az avantgarde, a jazz és a rock szerves egyesítése miatt máig nagy kedvencem ez a multi-instrumentalista őrült zsenikből álló a csapat, amely a 70-es évek brit progresszív szcénájának kiemelkedő formációja. A szememben az ő zenéjükben lépnek valóban szinbiózisba az ötvözött stílusok.

  • Anúna: The flower of Maherally

Baritonként számos kórusnak lehettem tagja az évek során, és meghatározó élmény volt belülről megismerni ezt a különleges szubkultúrát, hangzást, mesterséget. Sok komplex és modern darabban élesíthettem a fülemet, tanulhattam zenei együttlélegzést. Az egyszerű szépség talán kórusművekben megvalósulva a legszívbemarkolóbb, az énekhang közvetlensége miatt is. Részben emiatt is nagy kedvencem ez a darab.

  • John Adams: The Chairman dances (Foxtrot for orchestra)

Minimalizmus, és még egy kicsit több. Bármennyire is ellentmondás, épp attól válik számomra igazán szerethetővé John Adams zenéje, hogy amikor már kinőni kezdi magát a saját korlátaiból a szigorúan vett minimalizmus, Adams nem ragaszkodik szigorúan a stílus definiálásához amúgy szükséges szabályokhoz, hanem kellő organikussággal, muzikalitással, jó füllel felrúgja olykor ezeket, és váratlan váltásokkal teszi hihetetlen színessé a monotonitást.

  • Peteris Vasks: Musica dolorosa

Szomorú. Igaz. Szép.

  • John Powell: Bourne Identity

Zakatolása, drámai harmóniái, és a tompa eletkronika remek vegyítése a zenekari hangzással mind kedvencemmé tették ezt a filmzenét, és John Powell számos egyéb műve mellett ez is hatással volt rám, hogy az alkalmazott zene, filmzene világa felé forduljak, ami azóta fő profilommá vált.


* Hallgassátok velünk a már mobilapplikáción is elérhető Papageno Rádió keddenként 15 órakor kezdődő műsorát. Az applikációt androidra itt, iPhone-ra pedig innen tudjátok letölteni. Ismétlés csütörtökön 22, szombaton pedig 16 órától.

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

Promóció

X
X