Papageno Radio
Címlap Bajor Lili: „A legnehezebb feladat magadat játszani”

Bajor Lili: „A legnehezebb feladat magadat játszani”

Ha ránézek Bajor Lilire, nem pont az jut eszembe, hogy a krimik szerelmese. Pedig a Papageno legújabb sorozata kapcsán kedvenc hősét a műfaj koronázatlan királynője, Agatha Christie regényéből választotta. 2019-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, osztályvezető tanára Börcsök Enikő és Zsótér Sándor volt. A karantén idején az egyetemi évekről, a felvételiről, pályája indulásáról és szerepálmairól kérdeztük őt.

– Mindig is színész szerettél volna lenni vagy szóba jött más szakma is?

– Kéttannyelvű általános iskolába jártam, ahol az ottani rend szerint nyolcadikban felsőfokú angol nyelvvizsgát tettem. A szüleim nagyon szerették volna, ha külföldön folytatom a tanulmányaimat, vagy megtanulok egy másik nyelvet és Magyarországon keresek munkát, olyan területen, ahol ezt a tudást tudom hasznosítani. Sokat jártam próbákra, apa (Bajor Imre – a szerk.) fellépéseire, amikor kicsi voltam és volt erre lehetőségem, de anyával (Hámori Eszter – a szerk.) és a nagyival is kéthetente biztosan megnéztünk egy-egy előadást. Elvarázsolt a színház világa. Amikor megfogalmazódott bennem, hogy ezt szeretném csinálni, még nagyon távoli, de annál vonzóbb célnak tűnt. A kérdésre válaszolva: sok minden szerettem volna lenni, fodrász, állatorvos, pszichológus, rocksztár, de leginkább színész.

– Milyen emlékeid vannak az egyetemi felvételiről?

– Borzasztóan izgultam. Nagyon sokat készültem rá. Táncórákra jártam, drámaiskolába iratkoztam, ahol minden szombaton óráim voltak és felvételi előkészítő foglalkozások. Azt hiszem, valahogy úgy vannak ezzel az emberek, hogy megpróbálják megfejteni a sikeres felvételi titkos receptjét. Én is ezt csináltam. Aztán az első rostán rájöttem, teljesen haszontalan minden, amit mondtak. Nem azért, mert nem volt igaz minden szavuk, hanem mert ez egy személyre szabott, totálisan egyéni megpróbáltatás. Én bevallom, ahogy beléptem az ajtón a magassarkú cipőmben, hasra estem. Azon gondolkodtam hosszú percekig, hogyan fogom elmondani a szüleimnek, hogy azért nem sikerült a felvételi, mert még egy ajtón sem tudok rendesen bemenni.

Bajor Lili – fotó: Pécz Roland

De miután túllendültem a kezdeti nehézségeken, olyan szimpátiát és elfogadást éreztem a tanáraim részéről, hogy mindez elillant és sokkal felszabadultabb lettem. Nekem ez volt a receptem, azt mutattam, ami vagyok. Sokan kérnek tőlem azóta segítséget, vagy a felkészülésükkel kapcsolatos tanácsokat. Ettől mindig nagyon zavarban vagyok. Ha azt mondom, legyenek olyanok amilyenek, nyilván szkeptikusan kezelik, pedig a jelenlegi tapasztalatommal ez a legtöbb, amit mondani tudok.

– Ha ki kellene emelned egy élményt az egyetemi évekből, mi lenne az?

– Sok ilyen van. Nagyon sok minden történt az öt év alatt és mindig bajban vagyok, ha el kell mesélnem. Nyilván voltak hullámvölgyek, az egyetemen szélsőségesen éltünk meg minden pillanatot. Van egy, ami biztosan csodás emlék marad. Az utolsó előadás, amit az osztállyal játszottunk a Karamazov testvérek volt, az egyetem könyvtárában. Zsótér Sándor, az osztályfőnökünk rendezte. Ezt a darabot elővettük elsőben, harmadévben és a diploma előtt. Velünk fejlődött és alakult, mindenkibe beleépült a karakter, amit formálgatott az évek során. Nekem az utolsó előadások nagyon fontosak, mert ha a próbafolyamat során értem is mi a dolgom és később tudom is ezt a tudást hasznosítani a fellépéseken, mégis az utolsó előadásra érik bennem igazán össze minden információ.

Eddig mindig ezekben a helyzetekben tudtam olyasmit alakítani, amire büszke vagyok. Vagy legalábbis azt gondolom, a saját fejlődésem szempontjából mérföldkőnek számít. Így volt ez ennél az előadásnál is, nemcsak velem, minden osztálytársammal. Nagyon meleg nyári nap volt és sokan néztek minket. Volt egy mondatom az egyik jelenetben: „Öt évem. Halálba megyek.” Onnantól kezdve nem tudtam megállni, hogy ne sírjak. Örömömben, bánatomban, megkönnyebbülésemben. A többiek is sírtak, Zsótér tanár úr is sírt, az énektanárom is. Mindenki, akivel végigcsináltam ezt az időszakot. Valahogy az volt a pillanat számomra.

– Van olyan szerep vagy karakter, aminek megformálását meghatározónak érzed a saját személyiséged szempontjából?

– Ez nehéz kérdés. Két ilyen van. Mindig Marcsa szerepét emlegetem a Mágnás Miskából, ami életem talán legmeghatározóbb szerepe. Apa operettes múltja miatt is, és azért is, mert együtt álltak akkor a csillagok. Nagyon jó partnerem volt, imádtam minden percét a próbáknak és az előadásoknak is. Nehéz feladatnak találtam, amihez humor, jókedv, ész, játékosság és figyelem kellett. Mindig nagyon fontos lesz számomra, de most mégis egy másikat emelnék ki.

Mágnás Miska – forrás: SZFE

Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Színházban játszottam egy Agatha Christie-darabban (Gyilkosság meghirdetve) Boci szerepét, amit szintén Zsótér Sándor rendezett. Most jövök rá, hogy a legemlékezetesebb színházi élményeim hozzá kötődnek. Azért ezt a szerepet választottam, mert ezzel tudok a leginkább azonosulni. És bár ez „csak” egy szerep, mégis úgy gondolom, hogy sok minden, amit ő gondol a világról, egyezik azzal, amivel én is azonosulni tudok.

– Miért érezted fontosnak a karakter megformálását?

– A legnehezebb feladat magadat játszani. Könnyűnek tűnik, de mégis ilyenkor a legnagyobb az esélye annak a rizikónak, hogy akarva akaratlanul rád rakódik mindenféle sallang. A nyíregyházi próbafolyamat életem egyik legjobb munkája volt, szerettem ott lenni. Megkedveltem a társulatot, és miután egész gyerekkoromban krimiket olvastam, azt éreztem, ez a világ az utolsó részletéig érdekel.

– Mit tanultál a szerep által a saját személyiségedről?

– Tudtam, hogy nagyon sok gátlás van bennem. Kevesebb, mint amennyivel elindultam az életbe, de mégis sok. Az egyik dolog, amit tanultam, hogy az empátia vagy a naivitás nem feltétlenül rossz. Ezzel kapcsolatban sok olyan tapasztalatom van, ami inkább a negatív pólus felé billentett. Nehezen védem meg magamat, fát lehet vágni a hátamon, és inkább lenyelem, ha bántanak. Most azt gondolom, hogy ez jó. Az is jó, hogy ezeket átéltem és már nem félek annyira tőlük. Ez együtt jár az élettel és éppen ettől erősödik meg egy ember. Sok szempontból naiv vagyok, de megszerettem, hogy rácsodálkozom dolgokra, hogy sokszor úgy viselkedek, mint egy kislány. Ez néha nagyon felszabadító. Persze fel kell nőni, de nem bánom, hogy van egy ilyen énem. Sokkal kiábrándítóbb lenne mindenről alapvetően rosszat feltételezni. Boci a rosszban a jót keresi. Nem tartom magam szentnek, de eddig ez a tulajdonságom segített át egy sok megpróbáltatáson, és amikor nagyon kilátástalannak tűnt az élet, akkor sem felejtettem el, hogy közben mindenem megvan ahhoz, hogy összeszedjem az erőmet, bátorságomat, szeretetemet, rácsodálkozásomat, nyugalmamat és tovább menjek.

Gyilkosság-meghirdetve – fotó: Csutkai Gábor

– Miben segített ennek a hősnek a megformálása, akár hétköznapi, akár szakmai szempontból?

– Szakmai szempontból olyan dicséretet kaptam, amire öt évig vártam. Azt gondolom, ha a rendező, aki a mesterem is, azt mondja, hogy ezt a szerepet úgy csináltam meg, ahogy elképzelte, az a legnagyobb dicséret, amit színészként kaphatok. Nekem ez nagyon sokat jelentett, és jelent a mai napig.

Hétköznapi szempontból talán a bemutató utáni bográcsozás a társulattal. Abban minden benne volt, ami ezt a próbafolyamatot emlékezetessé tette. Épp ezekkel az emberekkel, épp akkor, épp úgy. Kiegyensúlyozott voltam abban az időszakban, hiszen olyat csináltam, ami érdekelt és motivált. Olyan társulat része voltam, ahol nagyon is emberszámba vettek és színészként, nőként, diákként azt éreztem, hogy jó, hogy ez a lehetőség megadatik.

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

Promóció

X
X