Az Elmúlt idők nagy magyar hegedűsei sorozatban most egy igazán ritka felvétellel szeretnék bemutatni egy kivételes művészt Ormándy Jenőt (1899 – 1985), akiről kevesen tudják, hogy zenei karrierjét hegedűsként kezdte.
Édesapja, Blau Benjámin, fogorvos és amatőr hegedűművész volt. Jenő ötévesen kezdett hegedülni tanulni a Magyar Királyi Zeneakadémián Hubay Jenő osztályában. 1920-ban egyetemi diplomát szerzett filozófiából, majd 1921-ben az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Ekkortájt változtatta a nevét Ormándy Jenőre.
Az Újvilágban, kezdetben a New York-i Capitol Theatre 77 tagú zenekarának koncertmestere volt, akikkel némafilmek kísérőzenéit játszották lemezre. 1926 és 1929 között hegedűsként 16 felvételt készített velük. Későbbi karrierjét nagyban segítette, amikor 1931-ben Arturo Toscanini betegsége miatt Arthur Judson, az 1930-as évek amerikai klasszikus zenéjének vezető impresszáriója felkérte a Philadelphia Orchestra vezénylésére. Ezzel mutatkozott be karmesterként Minneapolisban.
1936-ig volt a Minneapolisi Szimfonikus Zenekar élén, akikkel a nagy gazdasági világválság alatt az RCA Victor lemeztársaság számára közismert darabok népszerű felvételeit készítették el. Ebben az évben szerződött a Philadelphia Orchestra vezetésére, ahol visszavonulásáig 44 évet töltött. Zeneigazgatóként Ormándy évi 100-180 koncertet dirigált. 1980-ban vonult nyugalomba.
Jellemzően kívülről, pálca nélkül vezényelt. Gyakran bizonyította kivételes zenei és személyes integritását, rendkívüli vezetői készségeit. Példaképe és barátja, Arturo Toscanini vezetési és zenei stílusát követte. A Philadelphia Zenekarral folytatta azt a termékeny, romantikus, legato- stílust, amelyet Stokowski révén a zenekar jól ismert.
Kritikusai is elismerték a pazar hangzást, csak azt bírálták, hogy hiányzik a személyes kontaktusteremtő készsége a zenészeivel. Leonard Bernstein véleménye is az volt, hogy ugyanazon a buja hangon szólaltat meg minden darabot, akkor is, ha a zeneszerző a szóban forgó hangzást nem írja elő. Többnyire kritika is ezen a véleményen volt.
Ormándy különösen kedvelte a késő romantikus és a korai 20. századi repertoárt. Leginkább Bruckner, Debussy, Dvořák, Ravel, Richard Strauss, Csajkovszkij, Sibelius műveit és Bach-darabok átiratait vitte sikerre.
Művészi teljesítményét Beethoven, Brahms, Haydn és Mozart tekintetében kevésbé tartották sikeresnek, mivel ezeket a műveket is az ekkorra már jellegzetessé vált „Philadelphia Sound” stílusában adta elő.
A Philadelphia Orchestra egyetlen igazi riválisa az 1950-70-es években a Berlini Szimfonikus zenekar volt Karajannal: egy még szigorúbb és még sokoldalúbb zenekar.
