Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Simon Izabella: „A művészember többet megtart magában a gyerekből”

Simon Izabella: „A művészember többet megtart magában a gyerekből”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Öt éve rendszeresen koncertezik gyerekeknek, erre saját kislánya ihlette. Vallja, hogy nem csak tanítanunk kell a gyerekeket, mi, felnőttek is sokat tanulhatnánk tőlük. Simon Izabella zongoraművészt arról is kérdeztük, miért kényelmetlen, de örömteli négykezest játszani.

– Hogyan telik a karantén?

– Éjszakai ember vagyok, de most reggelente fél hatkor kelek, hajnalban gyakorlok egy-másfél órát zongorán, ami egyébként – be kell, hogy valljam – magamhoz képest kevés. Esténként a korai kelés miatt belealszom a könyvekbe. Egyébként, ami szintén újdonság minden nap tornázom, kenyeret sütök, és noha soha nem voltam az az igazi konyhatündér, elkezdtem élvezni a sütés-főzést. Boldogság, hogy sokat lehetünk együtt, mivel most nincsenek utazások. Az, hogy falun élünk, kertesházban lakunk, igazi mentsvár ebben a furcsa helyzetben. Egyébként olyan, mintha felgyorsult volna az idő, mintha elloptak volna a 24 órából.

– Öt éve rendszeresen koncertezel gyerekeknek, idén, nyár végén a Klassz a pARTon fesztiválon is fellépsz. Mit tapasztaltál, miben hat máshogy a gyerekekre a zene?

– Számomra már az is egy másfajta tapasztalás, hogy beszélhetek a közönségemhez a koncerteken. Egy négyéves kisgyerek nem igazán találkozott még klasszikus zenével, így ezek az alkalmak beavatóként is szolgálnak, és miközben egy „felnőttkoncerten” nem igazán derül ki, hogyan hatott a felnőttekre a zene, ezeken a koncerteken jobban megismerem a gyerekek reakcióját. Csodálatos látni, milyen rugalmasak, széleslátókörűek! Az ő világukba minden belefér. Milyen jó lenne, ha ebből mi, felnőttek többet meg tudnánk tartani! Közben pedig bizonyos szempontból ahogy felnövünk, úgy szűkülünk is. A művészember talán többet megtart magában a gyerekből.

– A hangszeres művészetet például gyerekkorban el kell már kezdeni, mert különben nem lesz az illetőből zenész.

– De nem is az a cél, hogy valaki hangszeres művész legyen, hanem hogy minél többen eljussanak a zene szeretetéhez, és ezáltal a koncerteken a fiatalabb generáció is egyre inkább jelen legyen. Ezért is tartom olyan nagyszerű kezdeményezésnek az Érdi Tamás által megálmodott Klassz a pARTon fesztivált. Egy más irányú példával: kislányunk, Lincsi most kilenc éves, és nagyon szépen rajzol, nagyon kreatív, minden arannyá válik a kezében. Megkérdeztünk néhány szakembert, hogy nem kellene-e rajzolni taníttatni. Ők azt mondták, hogy tilos, és ne is gondoljunk erre tizenöt éves koráig, különben elveszhet belőle az a belső fantáziavilág, ami a gyerekek sajátja. Ugyanígy megeshet, hogy akik hangszeren kezdenek tanulni, olyan oktatásban részesülnek, aminek folytán sajnos inkább megutálják a zenét.

Simon Izabella – fotó: Felvégi Andrea

– A gyerekek nyitottságából fakad az is, hogy olyanok, mint a tükör: ha a jót látják, jól viselkednek ők is, de sokkal fogékonyabban a zavarra is.

– Mindig fontos elv volt számomra, hogy nincsenek jó és rossz gyerekek. Ha rosszul is viselkednek, attól még alapvetően jók. Lehet, hogy túlságosan idealista vagyok, de szerintem ez a felnőttekre is igaz. Mindig igazi kihívás számomra, és szeretem is az ilyen helyzeteket, ha egy koncerten esetleg előfordul, hogy egy kisgyerek „rosszul viselkedik”. Emlékszem, volt egyszer egy kissrác, aki lépten-nyomon fel akarta hívni magára a figyelmet. Nagyon éles eszű volt egyébként, de valahogy mégis nehezítette az előadás menetét. Így hát bevontam a történésekbe, kicsit több szerepet adtam neki magam mellett. Egyébként a kislányom kezdetben – teljesen érthetően – nagyon féltékeny volt arra, hogy a színpadon nem édesanyaként vagyok jelen, nem értette, miért nem csak az övé a teljes figyelmem, miért nem őt szólítom fel minden kérdésnél.

– Amikor elkezdted a gyerekkoncerteket, épp négyéves volt, ahogy a közönség legfiatalabb tagjai. Ő inspirált?

– Igen, maximálisan. Ezt el is mondtam már sokszor. Ahogy a gyerekek játszanak, lényegét tekintve ugyanolyan tevékenység maga a művészet is – a darabokkal való foglalkozás, vagy ha kimegyek a színpadra koncertet adni. Ezt a felnőtteknek sokkal többet kell magyarázni, a gyerekek gyorsabban megértik.

– Milyen történeteid vannak?

– Van jónéhány érdekes és édes sztorim. Egyik alkalommal Saint-Saëns Az állatok farsangja című művéből játszottuk az Elefánt-tételt, illusztrációnak pedig egy fantasztikus Paul Klee-képet választottam, amiről nem ismerhető fel olyan könnyen, hogy elefántot ábrázol. Az egyik gyerkőc be is kiáltotta, hogy ez a polip… De volt olyan is, hogy egy Monet-képet mutattunk, és egy négyéves körüli kislány azt mondta, ilyet ő is tud festeni. És ezt egészen komolyan gondolta. A festmény valószínűleg ismerős lehetett a belső képi világában és egyszerűen úgy élte meg, hogy ilyet ő is tudna alkotni. Pedig felnőttként sokszor mennyire nehéz a művek, műalkotások közelébe kerülni! Ez a jó a gyerekekben, hogy elhiszik, bármire képesek. Jó lenne ezt is újraélni.

– Észrevetted, hogy kisebb az ázsiója annak, ha valaki gyerekekkel foglalkozik? Legyen szó gyerekkönyvről, lemezről vagy a pedagógusi pályáról.

– Személyesen ezt nem tapasztaltam, de tudom, miről beszélsz. Ha valaki a Zeneakadémia elvégzése után zeneiskolai tanár lesz, azt ő és a szakma is presztízsveszteségként éli meg. Pedig nincs annál gyönyörűbb dolog, mint hogy valaki gyerekekkel foglalkozik. Én csak fél évet tanítottam – egyetemista koromban a váci konziban –, de nagyon izgalmas tapasztalataim voltak.

Ide kapcsolódik:
30 éves a Pikéthy Konzi

Emlékszem, az egyik 15 éves növendék nem volt hajlandó megszólalni az órán, és mindig olyan nagy szomorúság volt benne. Kitaláltam, hogy kezdjünk el levelezni. Csodálatos leveleket írt nekem, és rengeteget elárult bennük magáról, aztán folyamatosan megnyílt és elindult közöttünk a kommunikáció.

– Férjeddel, Várjon Dénessel gyakran felléptek közösen, négykezes vagy kétzongorás koncerteken. Mindig az az érzésem, hogy olyan, mintha egy beszélgetést hallanék a zene nyelvén. A mindennapi életben, a mindennapi kommunikációban segít, hogy zenéltek együtt?

– Jó ezt hallani. A próbákon lehetnek konfliktusok, mivel mindkettőnknek erős elképzelése van arról, amit játszunk, mert amennyi hasonlóság van köztünk, annyi különbség is. A színpadon viszont ez már nincs jelen, eltűnik, az ott tényleg egy zenei párbeszéd helye. Nem tudjuk, nem is lehet kívül rekeszteni, hogy házaspár vagyunk, akik nagyon őszinték tudnak lenni egymással. Huszonhét éve vagyunk házasok, negyven éve ismerjük egymást, még gyerekekként találkoztunk. Mindig rengeteget beszélgettünk, beszélgetünk a zenéről, mindenről. A két dolog – a mindennapi, jól működő kommunikáció és hogy együtt is zenélünk – valószínűleg oda-vissza segíti egymást.

Várjon Dénes és Simon Izabella – fotó: Kondella Misi

A négykezes egyébként frusztráló műfaj, ezt talán mindenki elmondhatja, aki műveli. Egyetlen hangszert kell megosztani, a kezek összeakadnak, keresztezik egymást, és rengeteg olyan dologra kell figyelni, ami teljesen természetesen működik egyedül. Volt már rá példa, hogy más kért arra, hogy négykezesezzek vele, de nem szoktunk, vagy nagyon ritkán, ilyet vállalni.

– Gyakoriak a zenészházasságok…

– … igen, és gyakoriak a zenészválások is. Nyilván ugyanebből fakadóan.

– Szerinted jobban működik két zenész között?

– Erre én nem tudok válaszolni, talán mást kellene megkérdezni ezzel kapcsolatban. Egész életemben egyetlen muzsikussal éltem együtt, és nagyon nagy boldogság, hogy az élet ezt így rendezte.

A KLASSZ a pARTon! fesztivál kiemelt támogatója a Szerencsejáték Zrt.

 

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X