Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Christian Thielemann: „Hogy ne tegyen tönkre a zene, meg kellett húznom a...

Christian Thielemann: „Hogy ne tegyen tönkre a zene, meg kellett húznom a vészféket”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Bachot tartja a legnagyobb zeneszerzőnek, több előadást vezényelt Bayreuthban, mint bármelyik pályatársa, nem szereti, ha maestrónak szólítják, mindig van nála tartalék pálca, és egy­egy előadás előtt néha olyan félelem gyötri, hogy legszívesebben elszaladna. Gyerekként zongorázni és hegedülni tanult, húszévesen azonban már Herbert von Karajan asszisztense lett, ma pedig amellett, hogy a Drezdai Állami Zenekar vezető karmestere, a salzburgi Húsvéti Ünnepi Játékok művészeti vezetője is. Christian Thielemann, aki tavaly ünnepelte hatvanadik születésnapját, napjaink egyik legjelentősebb karmestere.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Abszolút hallással élni egyszerre áldás és átok. Átok, mert Thielemann saját bevallá­sa szerint ugyanolyan rosszul tűri az elekt­romos lombseprű vagy a fűnyíró hangját, mint a repülőgép fedélzetén játszott valce­reket. Másfelől viszont áldás, hiszen ötéve­sen megkezdhette zongora­, hétévesen hegedűtanulmányait, illetve kamaszkoráig énekelt. Mivel számára már akkor is Bach volt a legnagyobb zeneszerző, az orgonával is megpróbálkozott, míg zongoratanára el nem tiltotta a hangszerek királynőjétől az­zal, hogy az rontja a technikáját. „Rá kellett jönnöm, a kettő együtt nem megy. Azzal vigasztaltam magam, hogy egy nap majd egy olyan zenekart fogok vezényelni, amelyben orgona is játszik” – mesélte a Süddeutsche Zeitungnak adott interjúban, amelyben gyerekkori zenei élményeit is felidézte. „Szabályos munkaőrült voltam, mindig este hatig gyakoroltam. A zárórát az jelezte, amikor megkondultak a közeli templom harangjai. Ha délután rám szóltak, hogy menjek ki a teraszra, mert gyönyörűen süt a nap, azt mondtam, nem, tovább gyakorolok, mert még nincs hat óra! Abszurdnak éreztem, hogy abbahagyjam a muzsikálást csak azért, mert odakint süt a nap.

Számomra a napot Bach Wohltemperiertes Klavierja jelentette. Ha ez autizmus, akkor szerettem autista lenni.”

Érdeklődése hamarosan a vezénylés felé fordult, és tizenhat évesen félórás magánbeszélgetésen fogadta őt Herbert von Karajan. „Arra kértem, magyarázza el, hogyan lesz valakiből karmester. Hosszú fejtegetésbe kezdett, amelyben gyakran fordult elő a korrepetitor szó. Azelőtt soha nem hallottam ezt a kifejezést, és amikor megértettem, hogy az illető a zongoránál ülve énekesekkel dolgozik, csalódást éreztem. Abban reménykedtem, megtudom majd, hogyan vezényelhetem el minél hamarabb Bruckner 8. szimfóniáját.” A legen­ dás karmester végül azzal búcsúzott el a fiatalembertől, hogy ha leérettségizett, keresse fel újra, ő pedig meg is tette ezt, és hamarosan az asszisztense lett.

Azóta pedig nemcsak a legnagyobb zenekarok élén követte híres elődjét, hanem abban is, hogy hozzá hasonlóan ő is Porschéval jár.

Ám Karajannak a karmesteri hatalomra vonatkozó mondásával, miszerint „ha egy ember énekel, ő dönt, ha több mint egy ember énekel, én döntök”, nem ért egyet. „A nézők számára úgy tűnhet, mintha hadvezérek lennénk, akik fensőbbséges gesztusokkal irányítják a csapataikat, és holttesteken gázolnak keresztül.

A pálca azonban nem jogar, amellyel az ember önkényesen és akaratosan hadonászik.

Az a karmester, aki a zenészeit arra használja, hogy szolgaként végrehajtsák az elképzeléseit, nagyon hamar kollektív ellenállással kényszerül szembenézni. A zenekarom által élek, és a zenekar általam él. Kölcsönösen formáljuk egymást, és egyre hasonlóbbak leszünk, ahogy ez az ozmózis esetében történik.

Egyszerre vagyok hatalmas és tehetetlen, és a zenekarra ugyanez vonatkozik.”

A magánéletét egyébként féltve őrző karmester annyit elárult a Süddeutsche Zeitungnak, szeret rendet rakni, potsdami villájában saját kezűleg igazítja el a sző­nyegrojtokat, a pódiumon mindig az édes­apjától örökölt mandzsettagombokat hordja, és nem mondott igazat, amikor egy interjúban azt állította, soha nem élt át szenvedélyes szerelmet. „Annyit bevallok, hogy a magánéletemben félek a nagy érzésektől. Inkább a zenében vezetem le őket.” Ugyanakkor az életét semmiféle személyes trauma nem nehezítette meg. „Ha éppen nem vezényelek, rendkívül unalmas vagyok” – fogalmazott.

Ide kapcsolódik:
Mariss Jansons és Christian Thielemann is visszaadja az ECHO Klassik díjat

Thielemann, aki Életem Wagnerrel címmel könyvet is írt, legendás előadásain kívül legendás munkabírásáról is híres. Több elő­adást dirigált a Bayreuthi Ünnepi Játéko­kon, mint bárki más. A hőségre és a levegőtlenségre célozva úgy fogalmaz: „a legjobb karmesteri iskola harmincöt fokban Trisztánt vezényelni.” Pár éve sokan ag­gódtak az egészségéért, kimerültséget, la­bilitást emlegettek. „Olyan intenzíven élem át a zenét és bizonyos helyzeteket, hogy kishíján elveszítem az eszméletemet. Ezt általában jól el tudom rejteni, de vezénylés közben olykor nem.

Néhány előadás során addig jutottam, hogy azt hittem, szívinfarktust kapok. Hogy ne tegyen tönkre a zene, meg kellett húznom a vészféket.

Mára azonban újra terhelhetőnek érzi magát, csak vissza­vett a tempóból. „Időről időre hátat kell fordítanom a zenének, különben széttépne. Milyen fura, az ember kínozza magát, és mégis szépnek találja! A másik megoldás az lenne, hogy érzéketlenné válok, és robotpilótaként vezényelek, ez azonban számomra elképzelhetetlen.”

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X