Pál István „Szalonna” nevét nem csak a magyar nyelvterületek népzenészei és néptáncosai ismerik. A magyar zene nagyköveteként még az angol királyi családot is lenyűgözte odaadó, áradó muzsikájával, amely gyermekkora óta jellemzi őt. Zenei indíttatását szüleitől, a Kodály-módszer kárpátaljai meghonosításán dolgozó Jancsó Katalintól és Pál Lajostól kapta, aki a kijevi operaház karnagyaként dolgozott, de éveken át muzsikált lakodalmi zenészként is, valamint több kárpátaljai népzenei gyűjtés is kapcsolódik a nevéhez. Pál István ezt a családi hagyományt kifogyhatatlan lelkesedéssel és teherbírással folytatja, személye és munkája pedig ezáltal sokaknak inspiráló példa.
– Ma lettél 40 éves és már elmondhatod, hogy a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője, a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetettje, a Népművészet Ifjú Mestere Díj, a Liszt Ferenc-díj és még számos más elismerés birtokosa vagy, emellett rengeteg ikonikus népzenei felvétel és kiemelkedő zenész került ki a kezeid alól. A világ szinte minden pontján megmutattad már a közönségnek népzenénk legszebb kincseit. Hogy sikerült ennyi mindent belesűrítened 40 évbe?
– Ez természetesen csak úgy lehetséges, ha az ember elkötelezettje annak, amit csinál, és lényegében minden más fölé helyezi azt; nem órabeosztásban dolgozik, hanem folyamatosan tevékenykedik, és arra koncentrál, ami számít. Az igazság az, hogy én nagyon keveset aludtam az elmúlt 40 évben, és ezalatt elég sokszor voltam a fáradtságtól az összeesés határán, de mindig vettem egy levegőt, és azt mondtam, hogy csinálom tovább, mert másképp nem megy. Szerencsésnek érzem magam, mert olyan alkat vagyok, aki bírja a munkát, emellett pedig sosem kellett semmit behúzott nyakkal csinálnom, úgy, hogy ne értettem volna egyet vele, kezdve egészen az otthoni, tiszapéterfalvi trió zenekaromtól, ami 19991-ben alakult meg, és pár évvel később már a Ki mit tud?-ra mentünk vele.
Egy kínai professzorom mondta egyszer, hogy van náluk egy közmondás, miszerint ha az ember szereti, amit csinál, azt nem veszi munkának. Azért bevallom, én is el szoktam fáradni, de mindig jön egy újabb, szép feladat, amit el kell látni. Ezt érzem onnantól fogva, hogy elkezdtem magyar népzenét játszani, majd akár otthon, Kárpátalján, akár a Debreceni Református Kollégium önképző körében tanítani kezdtem, egészen a jelenig, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetésééig, a Csoóri Alapítványban vagy a Muzsikáló Magyarország Programban való munkáig. Ezek a dolgok viszont mind, kivétel nélkül érvényüket vesztenék, ha nem muzsikálhatnék közönség előtt, mert
ez az, ami mindig, minden túllendít, és életben tart a legnehezebb pillanatokban is.
– Ezek alapján biztos vagyok benne, hogy te is nagyon szokatlan helyzetbe kerültél a járvány miatt. Hogy vészeli át a bezártságot egy olyan ember, akinek éltetője a közösségi lét?
– Az elején nagyon megijedtem. Hazamentem, és olyan dolgokkal találkoztam, amelyekkel az elmúlt 20 évben nem, ilyen például a szabadidő. Korábban nem volt ismert számomra az, hogy a hétvégén elmegyünk túrázni, vagy a tópartra horgászni. Eddig a koncertek után otthon még leültem kottázni, zenéket írni, vagy éppenséggel valamelyik gyűjtést tanulgattam. Mindig termett valami feladat. Most, hogy a koncertek megszűntek, és nem találkoztam a zenésztársaimmal sem, egy egészen új helyzetben találtam magam.
Persze hamar kiderült számomra, hogy a házimunkát vagy a rendrakást nem lehet a végtelenségig tökéletesíteni, ezért úgy döntöttem, hogy ezt az időt kihasználom arra a fajta gyakorlásra, melyben azokat a régóta várólistán lévő zenéket veszem sorra, amiket mindig is nagyon szerettem volna megtanulni, de sosem volt rájuk időm. Beosztottam, rendszereztem tehát a napot: reggel egy kis mozgás, aztán 1 óra skálázás, utána 1 óra angol, reggeli, azután leülök 2 órára palatkai zenét tanulni….Ez a módszer mentett meg. Lényegében otthoni körülmények között megteremtettem magamnak ugyanazt a munkát, amit egyébként nap mint nap csinálok.
– A szorgalmadat, szervezettségedet és önfegyelmedet a családodból hozod?
– Igen, a testvéremmel mi ténylegesen ebben nőttünk fel. Hétköznapokon apuék a zeneiskolában tanítottak, mi kóruspróbára és hegedűórára jártunk, meg otthon taultunk, hétvégente pedig a helyi, péterfalvi Tisza együttessel utaztunk fellépésekre, aminek a szüleim voltak a vezetői. Aztán ha nyáron olyan időszak volt, fogadtuk azokat a vendégeket, akik Kárpátaljára jöttek, népzenei gyűjtésekre, akkor pedig azokkal mentem mindenfelé már 5-6 éves koromtól fogva.
Azt mondanám, hogy hétköznapi értelemben egy rendetlen ember vagyok, már ami a ruháim pakolását és az ehhez hasonló dolgokat illeti. De a munkám, a koncertezés és a tanítás szempontjából nagyon is rendszerezett világban élek, hiszen mindig is ezt láttam, és tudom, hogy
ez tényleg fontos.
– Mire vagy épp a legbüszkébb?
– Most, hogy 40 éves vagyok és 15 éves a Szalonna és Bandája, egy jubileumi koncertet szerettem volna szervezni júniusban, ami nyilván majd későbbre tolódik. Úgy gondoltam, hogy erre az alkalomra meghívnék mindenkit, akinek én adtam hangszert a kezébe, és szakmájának választotta a zenét. Ahogy végignéztem a papírosomat, amelyre kb. 130 ilyen zenész nevét írtam fel, nagyon büszkének éreztem magam. 40 évesen jó elmondani, hogy ilyen sok embernek adtam olyan útravalót, ami a magyar népművészet. Ez aztán túllendít minden fáradtságon!
– Szinte értelmetlennek tűnik a kérdés, de mégis…Ha nem muzsikálhatnál, vagy ha valamiért megszűnne az élő zene, mi mással foglalkoznál? Tudná pótolni az életedben bármi a zenét?
– Egy dolog van talán, ami az aktív muzsikálást valamelyest helyettesíthetné, ez pedig a hegedűkészítés. Nagyon szeretek ezzel foglalkozni! Persze, ha nem lenne zenélés, akkor ennek sem lenne értelme. Úgy legfeljebb múzeumi tárgyakat gyártana az ember, ami szép dolog, de nem éppen ez a haszna a hangszernek. A hegedűjavítás és készítés egyébként gyerekkorom óta nagy álmom. Tavaly júniusban készült el az első saját hegedűm, ami egy nagy áttörés volt nekem. A karanténban is rengeteget javítgattam a hegedűimet. Ez egy másik világ, ami teljesen kikapcsol a muzsikálás fizikai fáradalmaiból. Hogy ezen kívül mi mással foglalkozhatnék, azt nem tudom elképzelni. Gyerekkoromban focista akartam lenni, de az alkatilag már nem hiszem, hogy megoldható. Akkor talán nem Szalonnának kellene, hogy becézzenek. 🙂 Természetesen még tanítani is nagyon szeretek, de ha nincs élő zene, akkor az is értelmét veszíti.
– Véleményed szerint mivel lehet legjobban inspirálni a diákokat?
– Azzal, ha ők is érzik, hogy komolyan veszed, és téged is érdekel, amiről beszélsz…ha nem csak egy órát akarsz letudni, hanem egy filozófiát, az egész zene lelkiségét akarod átadni;
ha hiteles az, amit közvetítesz.
A népzeneoktatásban vesszőparipám, hogy nem a hagyomány tiszteletére kell elkezdeni megtanítani valakit. Odáig mindenkinek magának kell eljutni. Indulásképpen én elsősorban arra vezetem rá a diákjaimat, hogy milyen jó együtt zenélni. Ha már valaki el tud játszani három ugróst hegedűn, akkor máris oda tud állni mellé egy brácsás és egy bőgős, és lesznek emberek, akiknek örömet okoz a zenéjük – egyszeriben közösségi élmény válik belőle. Emellett természetes, hogy egy idő után arra is rájönnek a fiatalok, hogy ezzel egy hagyományt őriznek meg. De még egyszer,
a legfontosabb, hogy közösségben csinálja az ember.
– Rá tudtál már vezetni olyanokat is mindennek a jelentőségére, akiktől messze áll ez a fajta értékrend?
– Sok emberrel sikerült az elmúlt időszakban megszerettetni ezt a zenét, vagy legalábbis ebbe az irányba fordítani az érdeklődését. Számos olyan barátom van, aki az angolszász könnyűzenei világban nevelkedett, és soha, semmiféle viszonya nem volt a népzenéhez. Egy ilyen „más” közegből érkezőnek egy koncerten például nagy felismerést adhat az élő népzene ereje, ha egy olyan pillanatban találja el. Teljesen mindegy, hogy autentikus dallamok-e ezek, vagy magyar nóta, hogy hegedűn játsszák-e, vagy más hangszeren. Ebben a zenében több száz év dalainak csiszolódása, az emberek szíve és lelke található. Nem is véletlen, hogy népzenének hívják…
Emlékszem, döbbenetes volt számomra is, hogy mennyiféle ember jött minket hallgatni, amikor például a Sziget Fesztiválon muzsikáltunk táncházat a Hungarikum faluban, egy csűrben. Előttem van, amikor a közönségben egy raszta lány egyszer csak megállt előttünk – épp egy kalotaszegi hajnalit muzsikáltunk – és úgy elkezdett sírni, mint a patak. Furcsa érzés volt, mert nem tudtam, mi történt, aztán miután lehúztuk, oda is mentem hozzá és a párjához. Kiderült, hogy Hollandiából érkeztek, és még sosem hallottak magyar népzenét, de a lányból hirtelen valami olyan dolgot szakítottak fel ezek a dallamok, amiket azelőtt soha, semmi más. Megtudtam, hogy ezután már otthon is hallgattak magyar népzenét, mert tényleg megszerették. Egyébként olyat, aki azt mondta volna, hogy „hú, de utálom”, eddig még nem hallottam, olyat viszont sokszor, hogy „nem ismerem”.
Biztos vagyok benne, hogy aki testközelből találkozik jó minőségű magyar népzenével, azt igenis megérinti.
– A lemezkészítés épp emiatt nem egyszerű feladat, hiszen a stúdióban, illetve az otthoni zenehallgatáskor lényegében elvész az emberi közelség varázsa. Hogy lehet mégis valamiképp belecsempészni a személyességet egy hangfelvételbe?
– Az tény, hogy habár lehet nagyon jó lemezeket készíteni, az élő zene hangulatát, a közönséggel való kapcsolatot soha nem fogja pótolni egy steril közeg. Valahol a kettő között helyezkedik el az élő koncertfelvétel, ami még a maga hibáival is túl tudja szárnyalni a stúdióban felvett zenét, amelynek viszont más előnyei vannak: az ott rögzített lemezeken kiváló minőségben lehet az emberek elé tárni a zenészek tudományát. A Szalonna és Bandájával szerencsések vagyunk, mert nagyon szeretünk együtt muzsikál, amit az sem csökkent, hogy életünk nagy részét egymás mellett töltjük egy buszban ülve. Egy idő után akár utálhatnánk is egymást, és örülhetnénk, ha végre nem kell találkoznunk, de ez nem így van. És ha a stúdióban felállunk úgy, hogy lássuk egymást,
az egymásból merített jókedv és az együttrezgések valamit azért pótolnak abból, ami a színpadi muzsikálásban plusztként jelen van. Nálunk ez működik.
– A jövőre vonatkozóan milyen terveid, álmaid vannak?
– Egy új világ az, ami az elmúlt időszakban kezdett kinyílni előttünk a Szalonna és Bandájával, ez pedig a klasszikus nagyzenekarokkal való együttmuzsikálást. A Magyar Állami Népi Együttessel ősszel például Milánóba utazunk, ahol a Scala kamarazenekarával Bartók- és Kodály-műveket fogunk játszani, és a műsorban vegyesen szólal meg klasszikus és népzene. Ennek köszönhetően olyan komolyzene-kedvelőkhöz is eljut a magyar népzene, akik rendszerint nagy rácsodálkozással hallgatják azokat a dallamokat, amelyek Bartók és Kodály gyűjtéseiből származnak, és visszaköszönnek a megkomponált művekben is. Ezt persze nem én találtam fel, korábban a Muzsikástól kezdve az Ökrös együttesig sok zenekar csinált már hasonló koncerteket, de
a mi generációnkban is kell, hogy legyenek olyan muzsikusok, akik megtalálják a közös nyelvet a klasszikus zenészekkel.
Nagyon élvezem ezeket az együttműködéseket, és szeretném, ha minél többször ország-világ elé tárhatnánk, milyen szépen megfér egymás mellett ez a két zenei stílus.
Emellett nagyon fontosnak tartom, hogy a tanítást továbbra is folytassam. Nemcsak a hangszeres oktatásra gondolok, hanem arra is, hogy az emberekkel megszerettessem a magyar népzenét. Ha ennyit valaki a vállára vesz, az pont elég feladat a következő párszáz évre.
– A sokrétű munkád a Hagyományok Háza fejlődésében is fontos szerepet játszik.
– Szerintem az elmúlt 20 évben egy nagyon jó struktúra alakult ki a Hagyományok Házában, hiszen az intézmény megtalálta a helyét, a feladatkörét, azt, hogy kiket, hogyan szólít meg, és kijutottunk a határon túlra is. Egy fontos, új perspektíva a Ház életében, hogy elkezdjünk kinyitni a világ felé, de úgy, hogy a profilunkat nem változtatjuk meg. Szeretném, ha egyre többen megismernék a módszereinket, a hatalmas gyűjteményünket.
Eddig minden külföldi, akinek bemutattuk a Házat, elcsodálkozott, hogy milyen fantasztikus intézménye van a népzenének a Kárpát-medencében. A kézművességtől az archiváláson át a Magyar Állami Népi Együttesig mindent ámulattal néznek a Hagyományok Házában. Jó lenne, ha 10 év múlva akárhol, ahol elhangzik a világban az, hogy magyar népművészet, rögtön a Hagyományok Házára gondolna mindenki, épp úgy, ahogy a klasszikus zenei oktatást a Liszt Ferenc Zeneakadémiával állítják párba. Ez egy hosszú út, de teljes mértékben jól haladunk rajta.