Osváth Judit három éve végzett Máté Gábor és Dömötör András osztályában a Színművészeti Egyetemen. Azóta szabadúszóként jobbnál jobb darabokban láthatjuk őt a színpadon, de a filmezés sem kerülte el (Memo, Ketten Párizs ellen). 2016-ban, még az egyetem alatt, Arany Medál közönségdíjat kapott. Mit csinált volna, ha nem veszik fel az egyetemre? Melyik volt a legemlékezetesebb egyetemi élménye? Ezekről mind ő mesélt, és még legkedvesebb színházi szerepét is elárulta nekünk.
– Mindig is színészi pályára készültél vagy voltak más terveid is?
– Az olasz nyelvvel szerettem volna foglalkozni és olasz nyelvterületen dolgozni. Az egyik tanárom ajánlott egy oldalt, ahol olasz családok keresnek babyszittert és kedved szerint ki tudod választani, hogy melyik városban szeretnél dolgozni. Milánóból és Rómából vissza is jelzett egy-egy család, hogy mehetnék hozzájuk szeptembertől, de akkor már felvettek az egyetemre.
– Szerintem sokan örülnek, hogy a színészet mellett döntöttél. Hogyan élted meg a felvételit?
– Kimerülten kiabáltam két társammal, amiért nem az én koncepcióm érvényesült egy jelenetben. Tudtomon kívül ezt végighallgatta a két osztályfőnököm (Máté Gábor és Dömötör András). Mondanom sem kell, mennyire kínos volt, azt hittem, hogy ott ért véget a felvételim.
– Olyan színésszel még nem beszélgettem, aki könnyedén élte volna meg felvételit. Van olyan élményed az első évekből, ami élesen megmaradt?
– Első félév, állatgyakorlatok. Szerencsétlenül ugrálok a teremben mint kenguru, – ha már azt választottam -, és petrezselymet rágcsálok, hogy jobban átlényegüljek. Nem sikerült.
– A Sirályból Mását választottad. Mi fogott meg ebben a lányban?
– Megejtően egyenes. Nem hazudik, mert képtelen rá. Nem játssza meg magát semmilyen helyzetben. Reménytelenül szerelmes és az idő sem gyógyítja be a sebeit. Gyönyörű és fájdalmas állapot.
– Mesélj kicsit a szerepről!
– Érdekelt az, amiben ez a lány lebeg. Ez a tengődés, ami olykor nagyon üressé és közönyössé tud tenni, máskor pedig szélsőséges, érzelemgazdag és termékeny állapotba hoz. Hálás színészi feladatnak éreztem. Fiatal nőként is megfogható és átérezhető számomra a reménytelen szerelem ezen szintje. Mása pengeélen táncol, nehéz eldönteni, hogy tapintatlan vagy kendőzetlenül őszinte. Sokszor a végtelenül érzékeny emberek tudnak a legérzéketlenebbek lenni. Önpusztító és labilis, ugyanakkor magas érzelmi intelligenciájú, önreflexív nő.
– Eléggé összetett szerep. Mit tanultál általa a saját személyiségedről?
– Mása által értettem meg, hogy a személyiségembe befészkelte már magát egyfajta karcosság. Fel sem tűnt, mennyire megkeményítettek az évek során felgyülemlett különböző traumák, szerelmi csalódások, azok a körülmények, amelyekkel szemben tehetetlennek éreztem magam.
– Szakmai tekintetben mi az, amiben segített Mása megformálása?
Megértettem, hogy a lelki alkatom nem feltétlen arra predesztinál, hogy csak naivákat játsszak.
– Van olyan tulajdonsága, ami benned is megvan?
– Remélem, megválaszoltam ezt a kérdést, miközben játszottam. Írásban kifejteni, olyan mintha kiadnék egy bizalmas információt magamról.