Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Sodró Eliza: „A színház csapatjáték, egyedül nem tudsz nyerni”

Sodró Eliza: „A színház csapatjáték, egyedül nem tudsz nyerni”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Emlékszem, még nagyon régen a Peer Gynt című darabban láttam őt, a Vörösmarty Gimnázium előadásában. Bökdöstem a testvéremet, hogy ki ez a lány, aki ilyen szépen hegedül. Azóta eltelt jó pár év, és Sodró Eliza többször bizonyította: a színpadon a helye. Az #ÉnÉsAHősöm-sorozatban elárulta, hogyan találkozott Jeles András rendezővel, mi volt a legemlékezetesebb élménye az egyetemi évek alatt, és nem utolsósorban: melyik eddigi legfontosabb szerepe.

– Sok színész már gyerekkorában tudta, ezzel szeretne foglalkozni. A te esetedben ez honnan jött?

Nemrég készült egy interjú apukámmal a jurtájáról, amiben azt mondja: „sok ember azt gondolja, az élet egy örök harc. Nem, egy örök játék.” Akkor moccant meg bennem a gondolat, hogy lehet, én emiatt lettem színész: sose sulykolta ezt belénk ilyen coelhósan, egyszerűen csak mi tényleg mindig játszottunk. Ha elfáradtunk kirándulás közben, bekente „nyuszifűvel” a cipőnket, hogy gyorsabban tudjunk szaladni. Ha nem akartunk fogat mosni, Fognyűvőmanóvá változott és megkergetett.

Sodró Eliza – fotó: Dobos Tamás

Sokáig az volt a fejemben, hogy mint rangidős, én viszem majd tovább a családi vállalkozást. A zöldségesboltunk az udvarunkban volt, ezért már öt-hatévesen besegítettünk a testvéreimmel. Borsót, babot fejtettünk, almát soroltunk, krumplit zsákoltunk. Tízéves koromban már a pultban voltam, és egy műanyag ládán állva pötyögtem a kódokat a mérlegbe és szolgáltam ki a vevőket. Nagy megtiszteltetés volt, ha papa magával vitte valamelyikünket a Nagybani piacra vásárolni. Aztán rájöttem, ebben az egészben igazából nem az eladás és az alkudozás érdekel, hanem a szerepjáték. Ilyenkor más lehettem, mint aki vagyok. Ezt az élményt pedig legváltozatosabban a színház tudja megadni. 

– Nem egyszerű szakma a tiétek, és talán az egyik legkritikusabb pont a felvételi. Mesélj kicsit az emlékeidről!

– Négyszer felvételiztem életemben: kétszer Pesten, egyszer Berlinben, egyszer Kaposváron. A legerősebb élmény, az a gondolat, hogy „Eliza! Minden ezen múlik, most dől el az életed.” Ha ez szorongással tölt el, kicsi leszek, szürke és borzasztó tehetségtelen. Ha izgalommal, akkor schlagfertig (indulásra kész – a szerk.), vagány, érzékeny és szimpatikus. Ebben sokat segít, ha a felvételiztető tanárok felől nyitottság és érdeklődés árad a nyomorult felvételizők felé, de nem csak ezen múlik.

Ide kapcsolódik:
Tóth Zsófia: „A színészet nem lehet teljesen önterápia jellegű”

Előbb vagy utóbb minden színésznek ki kell fejlesztenie magában a képességet, hogy a körülményektől függetlenül is tehetséges, alkotó állapotba tudjon kerülni. Kaposváron nagyon elkaptam ezt az érzést, a flowt. A legjobb időszak a másodrosta volt. Az a harminc ember, akikkel egy csoportban voltam, úgy ahogy van egy remek osztály lehetett volna. Valahogy ösztönösen csapatban gondolkoztunk és segítettük egymást. A színház csapatjáték, egyedül nem tudsz nyerni. Sok szempontból olyan, mint a foci, csak nincs benne annyi pénz…

– Ritka kincs, ha összejön egy jól együttműködő osztály. Van olyan élményed velük, ami a mai napig élénken él benned?

– Kaposvár nagyon távol van Budapesttől, és nem túl ingergazdag város. Ennek az az előnye, hogy tényleg nem tudsz mást csinálni, mint dolgozni, a hátránya pedig, hogy a koleszszobában üldögélve nehéz inspirálódni vagy kiengedni a fáradt gőzt. Apukám kölcsönadott nekem egy kilencszemélyes kisbuszt, hogy ha úgy tartja kedvünk, akkor az osztály egy részével felugorhassunk a fővárosba. Egy alkalommal a csajok kitalálták, hogy szeretnének elmenni egy Palya Bea koncertre, aztán már nem akartunk lefeküdni, úgyhogy átmentünk a Corvin-tetőre, Rewindra. Fél hat körül indultunk vissza, és nyolckor frissen, a Palotai-féle Carmina Burana ritmusára, dobogó szívvel köszöntöttük az álmos fiúkat mozgásórán.

– Térjünk rá a választott szerepedre. Miért pont Héléne Berrt választottad?

Héléne Berrt a francia Anna Frankként is szokták emlegetni. Jeles Andrással csináltuk harmadikban az Auschwitz működik című előadást, aminek Héléne naplójának részletei adták a gerincét. Pallagi Melittával és Móga Piroskával hárman játszottuk Héléne-t úgy, hogy mindhárman egyszerre voltunk színen. Egyikünk beszélt, a másik kettő pedig visszaismételt szavakat, mondatrészeket, mintegy kommentálva, tovább árnyalva az elhangzottakat. Gyakorlatilag többszólamban beszéltünk. És az előadás formája is közelebb állt egy különleges kortárs operához, mint a realizmusra törekvő prózai színházhoz.

Sodró Eliza – fotó: Dömölky Dániel

Héléne volt az első olyan szerepem, aki nem fiktív karakter, hanem egy valós személy, akinek valaha igazi érzései, gondolatai voltak, és a naplóját olvasva egészen közel kerülhettem hozzá. Beleláttam a fejébe. Néha olyan érzésem támadt, mintha személyesen nekem akarna üzenni valamit. Egy ponton azt írta, hogy Beethoven hegedű Concertója mélyen megérintette. Akkor rákerestem a neten, és miközben hallgattam, elpityeredtem a gondolattól, hogy ez a lány küldött nekem egy Youtube-linket a múltból. Egy érzést zenébe zárva. Akkor biztosan tudtam, hogy most ugyanazt érezzük. Olyan volt, mintha egy pillanatra meggörbülne az idő, és ha elég hangosan mondanám neki, hogy meneküljön, akkor talán nem vinnék el Bergen-belsenbe.

– Nehéz szerep. Mit jelentett a megformálása, miért volt fontos számodra?

– Mert akkor találkoztam először Auschwitzcal. Családilag nem vagyok érintett. Mi svábok vagyunk, a családi történeteink a szovjet fogolytáborról, a Donról, „felszabadító” orosz katonákról és a kitelepítésekről szólnak. Nagyi csak annyit mesélt a zsidókról, hogy elvitték őket németbe’. Meg hogy a dédi egy zsidó családnál szolgált, és ott tanulta a brassói receptjét, ami a kedvencem. Az iskolákban pedig csak utolsó évben kerül szóba a holokauszt, de annyi anyagot kell bevágni a XX. századról, hogy ez az esemény szinte lábjegyzetté zsugorodik.

Sodró Eliza – fotó: Máté Balázs

Andrással úgy kezdtük a munkát, hogy levetítette nekünk a 9 és fél órás Shoah című dokumentumfilmet. Muszáj beszélni ezekről a kollektív traumákról, hogy megértsük, mi vezetett idáig, és hogy többé ne történjen meg ilyesmi. Ugyanezt a témát dolgozza fel az Örkény Színházban futó A Dohány utcai seriff című előadásunk. Zsidó viccekkel kezdődik, aztán szép lassan visz el a gettóba, Auschwitzba, a gázkamrákba, majd haza. Amióta ebbe az előadásba beugrottam, valahogy nem tudok nevetni a szőke nős -, a rendőr -, a buzis – és egyéb sztereotípiákra épülő vicceken.

– Mit tanított neked Héléne Berr szerepe?

– Azt, hogy bárkivel bármi bármikor megtörténhet.

– És szakmai szempontból?

– Szakmai szempontból Jeles András nekem egy óriási találkozás volt. Tőle kaptam a szakmai szememet. Amikor még ő sem tudta, hogy Auschwitzcal fogunk foglalkozni, de már elkezdődött a kurzus, Mónika és Balázs showt néztünk szakmai szemmel. Egy olyan nézőpontra tanított, ahol nincs ítélkezés, nincs ego, csak kíváncsiság: ki ez az ember, miért ilyen, hogyan létezik?

– Említetted, hogy néha olyan érzésed volt, mintha Héléne a múltból üzenne neked. Véltél felfedezni közös pontokat kettőtök személyiségében?

– Van néhány látványosan közös pont. Például, hogy Héléne is hegedült. Nem művészi szinten, csak hobbiból, a zene szeretetéért. A szerelemről való felfogásunk is mutat hasonlóságokat. De a legfontosabb hasonlóság az a naivitás, amivel a körülötte széteső világot szemléli: az utolsó pillanatig él benne a remény, hogy van esély a változásra, hogy biztos tud valamit tenni.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X