Tóth Zsófia negyedéves a Színművészeti Egyetemen, és bár másodszorra vették fel Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályába, ezt egy cseppet sem bánja. Jó helyre került. Az #ÉnÉsAHősöm sorozatban az pályafutása kezdeti éveit meghatározó szerep mellett arról is mesélt, mi lett volna, ha nem színésznek áll.
– Hogyan jött, hogy színésznő szeretnél lenni?
– Sok minden szóba került. Sokáig korcsolyáztam, ebből szerettem volna megélni, talán olimpikon lettem volna vagy edző. De aztán rájöttem, hogy igazából nem voltam olyan jó. Benne voltam a magyar válogatottban, de valójában csak a szorgalmam tett igazán jóvá, még inkább a játékosságom, és hogy imádok előadni, játszani. Így gimnazista koromban végül szögre akasztottam a korcsolyákat és két opció volt a fejemben: pszichológia vagy színház. De abszolút a színészet volt az A, B, C és minden egyéb opció, a cél. Minden más pedig ideiglenes tapasztalatgyűjtés.
– Legendák keringenek arról, hogy milye nehéz megfelelni a színművészetis felvételin. Neked milyen emlékeid vannak róla?
– Többségében jók. Másodjára vettek fel, ami utólag visszanézve a lehető legjobb dolog, ami történt velem. Amikor azt éreztem, hogy nem figyelnek rám, az fájt, és az is, amikor elsőnek kiestem a harmadrostán. Sokszor elmondták, hogy ide nem csak tehetség kell, hanem szerencse is. Aztán következő évben…
Valahogy így néz ki a felvételi napja: szépen felöltözöl – én magassarkút azért nem vettem, mert az nem illik hozzám –, rengeteg kellék, víz, izgulás, száraz száj, hallod a neveket, ugyanaz a gyomorgörcs kap el, mint az előző években. Kiugrik a szíved, de még mindig van egy órád, mielőtt bemennél. Mindenkitől megkérdezed, hogy na, mi volt bent? Sétálsz, bebeszélsz, mozogsz, mormolod az anyagaidat, ami tudod, hogy tilos, mert ha egy betű is kimegy a fejedből, akkor jön a pánik.
Elmentem mosdóba és pont akkor hívtak be. Rohantam, kapkodtam, majd hirtelen megnyugodtam. Éreztem, hogy nyitottak és kedvesek, érdeklem őket. Persze közben féltem, kételkedtem magamban. De nem volt mese, sikerülnie kellett, sikerült is. Azért babonából biztos, ami biztos alapon, mindig ugyanazt a ruhaösszeállítást vettem fel. Harmadrostán jött is a kérdés, hogy nem tudták nem észrevenni, hogy mindig ugyanabban a szettben vagyok, csak ez az egy ruhám van? Mondtam, hogy nem, de kell a szerencse.
– És szerencsét is hozott, hiszen felvettek. Ki tudsz emelni egy olyan élményt az egyetemi évekből, ami nagyon meghatározó volt számodra?
– Nagyon nehéz egyet kiemelni. Nagyon szeretem az osztályomat, tényleg. Érdekes, az elején nem hittem volna, hogy ilyen jó közösség leszünk. Sok dudás egy csárdában, nagyon más emberek vagyunk és mindenki túlságosan is érzékeny és szókimondó. Ettől egy picit megijedtem, de első év végére teljesen összekovácsolódtunk. Hiányoznak a közös mesterségórák, ahogyan óra előtt kapkodunk a kellékeink után és írjuk a jelenetsorrendeket. Mi legyen annak a jelenetnek a végén, ha megcsúsztunk az idővel? Egyeztetjük, hogy minek kell megtörténnie, improvizálunk. Ez ritkán sülhet el jól, de sok vicces dolog született ezekből a tűzoltásszerű megoldásokból. Vagy az, ahogy vizsgák előtt közös tréningeket csinálunk.
Amikor közeleg a hajnali egy, de még mindig próbálunk valami értékeset létrehozni, még akkor is, ha már mindenki nagyon fáradt. A közös hajvágások és filmnézések, vagy az éves osztálybuli, amit Rohonyi Barni osztálytársam szervez, és mindig 2-3 napig vagyunk a családjánál, Leányfalun, ötcsillagos ellátásban. Mindenkinek voltak nehezebb pillanatai az évek során és ilyenkor mindig ott voltunk egymásnak, támogattuk a másikat. Kísértük egymást kórházba, segítettünk költözni egy szakítás után. Mondhatom azt, hogy egy család lettünk? Vagy ez nagyon giccses?
– Sok darabban szerepeltél már. Melyik szereped volt eddig a legemlékezetesebb?
– Ió a Leláncolt Prométheuszból, amit Tarnóczi Jakab rendezett a Katona József Színház Sufnijában. Ió rengeteg akadállyal találkozik útja során, de akkor is megy tovább, amikor nincs tisztában a céljával. Állandóan menekül valami elől, legyen az a sors, egy bögöly vagy akár Zeusz, Hérával az oldalán. Ez a lány tehénalakba van zárva és sokszor naiv, sok esetben sajnálatra méltó, ugyanakkor egy talpraesett, önirónikus lény. E mellet sok érdekes témát feszeget a darab. Vajon létezik-e eleve elrendeltetés? Vagy saját magunk formáljuk a sorsunkat? Ennél persze jóval több kérdéskört érint, mint amit felsoroltam.
Kedves nekem ez a szerep, mert egyszerre lehetek benne csúnya és szép is. Valamint van abban valami nagy kaland, ha az ember egy olyan szerepet kap, ahol egy tehén lelkivilágát kell megformálnia. Miközben játszom, azt érzem, szabad vagyok, nagyban játszhatok és bármi történhet (történik is), azt meg kell oldanunk ott helyben a többiekkel, ami mindig nagyon izgalmas. Mindenkit jól esik figyelni előadás közben, mindenki meg tud lepni. Sőt, kívülről is volt szerencsém látni az előadást, ugyanis Józsa Bettivel váltásban játsszuk Ió szerepét és nagyon érdekes volt látni, mennyire máshogy fogjuk meg. És mennyire érvényes értelmezés mind a kettő. Igazi örömjáték.
Általában mindig másmilyenek az előadások, ami nagyon ritka. Ezen azt értem, hogy nincs az a kényszerem, hogy lépésről lépésre ugyanazt kell reprodukálnom, ha valami máshogy alakul, az nem feltétlenül rossz.
– Miért volt fontos a megformálása? Mit tanultál általa a saját személyiségedről?
– Talán azért fontos, mert egy nehezebb időszakomban csináltam végig, és segített kapaszkodni valamibe, valakibe. Amolyan felnövéstörténetként éltem meg. Rengeteg szeretetet és támogatást kaptam. Élveztem a próbákat, Jakab pedig elérte, hogy mindenki bátran mert rossz is lenni. Ami friss egyetemista fejjel nagyon felszabadító tapasztalás volt. És boldog voltam, hogy újra korcsolyák lehetnek a lábaimon. Valamint érdekes volt ráeszmélni arra, hogy igenis lesz olyan az életben, hogy nem minden klappol, és megtapasztaltam, hogy ez milyen hatással van rám. Jobban leszek, mert majd én jól kijátszom magamból a fájdalmat? Hát, egyáltalán nem, nálam nem így működött.
Szerintem a színészet nem lehet teljesen önterápia jellegű, legalábbis nálam ez nem válik be, nem visz előre. Nem állítom, hogy kis mértékben rosszat tesz, hiszen kiszakadni az élet ügyes-bajos dolgaiból egy időre sokat tud segíteni. De az nem jó, ha csak nekem van szükségem a színházra, a színháznak is legyen szüksége rám. Azt éreztem, hogy ha csak megcsinálom az előadást és közben nem élvezem, akkor az egésznek mi értelme? Nekem azt tesz jót, ha az életben – habár rossz dolgok történnek -, rendben vagyok, mert akkor aztán bármi történhet a színpadon. De lehet, hogy a gyermeki naivitásom végett gondolom jelenleg így, és majd évek múlva teljesen mást fogok mondani. Negyedévesként ennyi bölcsességet tudok megfogalmazni. Valamint akkor, amikor ezt a szerepet játszottam, sok szempontból azt éreztem, Ió lettem a saját életemben. Olyan volt, mintha én lennék a tehénlány, aki állandó bolyongásra van ítélve az életben.
– Ió valóban egy nagyon összetett szerep. Akár szakami, akár hétköznapi szempontból, segített valamit ez a tapasztalás?
– Szakmai szempontból nem tudom, hogy segített-e, de persze remélem. Rájöttem, ha a néző nem nevet, az nem azt jelenti, hogy elaludt. Persze előfordulhat. De színészként fontos tudatosítani, hogy a nem nevetés nem feltétlenül jelent érdektelenséget. Hétköznapi szempontból adott volt egy olyan előadás, amit nagyon szeretek játszani. Ilyen egyszerű. Mindenki azt mondja, hogy ez nagyon nagy dolog.
– Van közös pontotok Ióval?
– A kitartás az egy közös pont, valamint mindketten szélsőségesen tudjuk megélni dolgokat. Sodródjunk az árral vagy itt az idő döntéseket hozni? Előre félünk a jövőtől, képesek vagyunk azt érezni, hogy elvesztünk, nem találjuk a helyünket, most merre tovább? Persze, miért ne, de szabad segítséget kérni. Szabad hangot adni a félelmeinknek és a véleményünknek. Kell is. Eltűrjük ezt is, azt is. Kibírjuk ezt is, azt is. A különbség az, hogy én már tudom erre azt mondani, hogy nekem ez nem jó.
