Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Waltraud Meier: „Nem elég érthetően kiejteni a szavakat”

Waltraud Meier: „Nem elég érthetően kiejteni a szavakat”

Waltraud Meier Wagner erős és érzéki nőalakjainak korszakos megtestesítője, aki huszonhét évesen hódította meg a bayreuthi Zöld Dombot Kundry szerepében, majd harmincöt éven át ünnepelhette a közönség Ortrudként, Sieglindeként és az élete szerepének tartott Izoldaként is. 

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

- hirdetés -

A legendás énekesnő minden olyan zenei eszközt felsorakoztat, amelynek elsajátítása a Trisztán és Izolda szerelmi és halálvágyá­nak tökéletes, generációk számára etalont jelentő kifejezéséhez is vezetett.

Az operától való visszalépés egy tudatosan felépített életpálya­terv előre elhatározott mozzanata volt. Waltraud Meier négy fá­zist tart számon egy énekeskarrierben. „Először az ember igyekszik a csúcsra törni pályája elején, aztán arra koncentrál, hogy ott is tudjon maradni. Ezt akkor is igyekszik megtartani, amikor már a nyomában van az új énekesgeneráció a maga tehetségével és ambíciójával. A legnehezebb természetesen a visszavonulás megtervezése. Holott nincs annál magától értődőbb, mint hogy egyszer minden véget ér.

A folyamatokat hála-, gyász- és nosztalgiaérzés kíséri, de ott van a beteljesülés érzése is!”

Az, hogy az utóbbi időben nem énekel már operát, hanem dalesteket ad, nem azt jelenti, hogy felhagyott volna valamivel, hanem azt, hogy az évtizedes tapasztalato­kat más formában kamatoztatja. „Wagnernél maga a szöveg is zene – nyilatkozta. „Zenei elemként használja a mással- és a magánhangzókat is. Nem ismerek más komponistát, aki ilyen szinten valósítaná meg ezt a szimbiózist. Nem elég érthetően kiejteni a szavakat – meg kell élni és a közönségnek közvetíteni kell a bennük lévő hangzók zenei tartalmát is.”

„Bársonyosan, lágyan árad az ének Mahler négy Csodakürt-dalában, ezüstösen csillognak a pianók, minden tökéletesen megformált – a művésznő egy olyan életszakaszában, amikor pályatársai többnyire már a színpad közelébe sem jutnak” – írta egy kritikus 2016-­ban. Arra a kérdésre, hogy hosszas megfontolás után mondott le minden színpadi szerepéről, vagy ez hirte­len döntés eredménye volt, az énekesnő így válaszolt: „Ezen hosszasan gondolkodtam, hiszen mérlegelnem kellett, mi az, amit a testem teljesíteni tud még. Nehéz kérdés volt, mert bizony igazságtalanság az élettől, hogy amikor az ember idősebb, és végre megtanulta, hogyan kell csinálni a dolgokat, fogyni kezd az ereje. Egy dara­big lehet ezt ellensúlyozni, akár kifejezés­sel, akár azzal a tudással, hogy miképpen lehet pótolni a fogyatkozó erőt, de ha tu­datosan figyeli magát az ember, észre kell vennie, hogy a terhelések mind hamarabb és hamarabb késztetik engedményekre – és tudni kell abbahagyni. Ez a történet testi része. Másfelől azonban, ha az ember felépített egy életet, amelyben az addigi tevékenységén kívül is vannak lehetőségek, vannak szabad terek, amelyeket szeretne még tartalommal megtölteni, elfogja a félelem, hogy esetleg nem lesz erre módja. Ezt szeretném elkerülni.”

Amikor a riporter az énekesnő távolabbi terveiről érdeklő­dött, ezt a választ kapta: „Önálló szólóestet nem szeretnék, de vannak elképzeléseim olyan koncertekről, amelyeket valakivel, esetleg egy baritonnal közösen adok majd.” De vajon mennyire fárasztók a dalestek? Egy kétórás program, amelyben folyama­tosan kell énekelni, a legnagyobb opera­ szerepeknél is nagyobb kihívás. Lehet, hogy egy dalest jobban igénybe veszi a hangot, mint egy Izolda­alakítás? „Ezt azért nem mondanám – válaszolja Walt­raud Meier, – ám jelen pillanatban Izoldát sem szeretnék énekelni, hiszen már régen elbúcsúztam a nagy operaszerepeimtől. Most ez a dalest van műsoron, amely egyébként valóban kimerítő, elsősorban a folyamatos koncentráció miatt. A dalok egymást követik, mindegyikben egy másik világba csöppenünk, hiszen mindegyik egy miniopera, önálló történet. Ezeket kell elmesélnem, s ebben a gyakran filmként megjelenő szöveg a legnagyobb segítség.

Ha ez sikerül és érzékelem, hogy a közönségnek örömöt szereztem vele, megérte a fáradságot.”

Valóban ennyire képszerűen gondolkodik? – hangzik a következő kérdés. „Hogyne. Mégpedig nagyon finom rajzolattal, árnyaltan színezve jelennek meg ezek a képek. A Kis Rajna-legendában is azonnal megjelenik a Neckar, hallom a víz csobogását. Aztán kiteljesedik a kép, és már az pereg a szemem előtt, ahogyan a gyűrűt a folyóba dobom… A hal bekapja, és már látom is a királyi asztalon feltálalt halat, hasában a gyűrűvel.” Ennyire beleéli magát a dalok történeteibe? „Egyfelől igen, nagymértékben azonosulok velük. Ennél azonban talán még fontosabb, hogy teljesen a magaménak érzem a szöveget. Ez volt mindig a cél: sajátomként kezelni, énekelni a szöveget. Csak így lehetnek hitelesek a megjelenített figurák. Olyan szinten kell elsajátítani, hogy még véletlenül se énekeljek mást, mint amilyen szöveg a kottában szerepel.

És ahol a szó már nem elég, ott az érzések manifesztálódnak az éneklésben, ami egy külön nyelv – a lélek nyelve.”

 

Promóció

A csodálatos, reményt adó zene

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
- hirdetés -
X
X