Manapság sok mindenre kell ügyelniük a zenei fesztiváloknak, főleg akkor, ha klasszikus zene szerepel a repertoáron. Ezt csak nehezíti, ha a mégoly nemes, de talán a legkisebb érdeklődésre számot tartó kamarazenére specializálódik a rendezvény. Ezeknek ugyanis egyszerre kell értékteremtőnek és újítónak lenniük, hiszen tőlük is függ a műfaj jövője. Ráadásul nem elég ez a két szempont felelősségnek, de még ott a vírus is.
Kérdéses volt, hogy a Lockenhausi Kamarazenefesztivált egyáltalán meg lehet-e tartani, aztán szigorú szabályokkal ugyan, de július 2-tól 11-éig csak lezajlott. Az osztrák határ közvetlen túloldalán lévő kulturális események kevéssé ismertek itthon, pedig bőven van miből válogatni az igényes zene kedvelőinek. E gyöngyszemek, sőt kuriózumok egyike ez a Gidon Kremer által alapított fesztivál.
Kremer koncepciója az volt, hogy nem csak zenehallgatásra, hanem együttgondolkodásra is invitálja a közönséget, amely előre nem ismeri a teljes műsort.
A fesztiválnak nincs kötött programja, az előadandó darabok egy része ismert csak, a többi meglepetés. Az ideérkező művészek, szólisták, együttesek a próbákon, a felkészülés alatt inspirálják egymást, és ez sokszor módosíthatja is az előre eltervezett repertoárt. Mindez a szervezők szerint friss fuvallatot hoz a gyakran megmerevedett keretek közé, ezáltal egyedi, különleges, dinamikus produkciók jönnek létre.
Az alapkoncepció azóta sem változott, hogy 2011-ben Kremer átadta a művészeti vezetést a fiatal csellóművész-karmesternek, Nicolas Altstaedtnek. Altstaedt külsőre inkább hasonlít egy sokat látott rocksztárra, mint egy éteri klasszikuszenész-idolra. Ugyanez a benyomásunk csak erősödik, amikor elkezd beszélni, árad belőle az energia, olyan, mintha fittyet hányna az összes létező szabályra, és meg akarná mutatni nekünk, máshogyan is lehet közelíteni a zenéhez, a megújulás pedig korántsem műfajspecifikus.
A már kétszeresen megerősített benyomásunk harmadjára is bizonyítást nyer, amikor előadás közben látjuk-halljuk, annyira dinamikus az előadás. Pár hónappal ezelőtt például szinte „felrobbantotta a házat” Haydn csellóversenyével a Müpában, a Haydn Philharmonie élén, amelynek szintén ő vette a művészeti vezetését (itt Fischer Ádámot követve).
A koncert alatt folyamatosan az az érzésem volt, hogy Altstaedt nem akar pepecselni a részletekkel, nincs szüksége az apró finomságokra, azokat úgyis megkapjuk másoktól, más helyen. A „csavard fel a szőnyeget” fílinghez nem volt szükséges Amerikába utazni, elég volt csak a legközelebbi Esterházy-kastélyig eljutnunk. Classical music rocks!
Ezt a lendületet persze nem lehet változatlanul átvinni a sokkal meghittebb környezetű Lékára, a koncertek többsége ugyanis a főtéren álló, kitűnő akusztikájú templomban kap helyet. A fellépők között számos nagy név, igazi sztár található. Idén többek között fellépett maga Gidon Kremer, de adott koncertet Schiff András is.
A szervezők emellett fiatal tehetségeket is meghívtak, hiszen a fesztivál legfőbb erőssége, hogy hagyja a különböző generációkat egymásra találni a pódiumon. Jó volt látni, hogy Kelemen Barnabás és Kokas Katalin személye is erősítette a névsort.
A Schiff-koncert előtt találkoztam a fesztivál igazgatójával, a félig magyar származású Géza Rhomberggel, aki felfokozott lelkiállapotban várta a koncertet a közönséggel együtt. Kezdett megtelni a Pfarrkirche előtti tér, a hangulat pedig kétkedő volt egy kicsit, mintha senki nem tudná, hogyan is kell viselkedni egy templomkoncert előtt járványhelyzetben. De hát, nem is tudta senki. Ahogy azt sem, mikor jön el a maszkban az a határ, amikor már nagyon meleg van, és kicsit óvatosan, de csak lejjebb kell tolni a vonatkozó rekvizítumot.
A helyszín alapvetően patinás hangulatot áraszt, a templom és a közvetlen szomszédságában lévő kastély láttán nem is számíthatunk másra, csakis a legjobb zenei minőségre, inspiráló a környezet. Sehol sincs feszengés, egy laza lazacos szendvics, majd a helyi bio sör elfogyasztása után lehet ráhangolódni az estére. A közönség sorai között persze többségben van az idősebb korosztály, sok a magyar szó, és magyar zenészek is akadnak a közönség soraiban. Látni itt karmestert és ifjú titánokat is, akik vagy kedvencüket próbálják meglesni, netán épp következő kamarapartnerük után kutatnak.
A templom soraiban szabályos a social distance, a nézők felveszik rendben a „flying V”- alakzatot (egyik padban egy, a következőben egy ember ül). Schiff főleg Beethovenre épülő műsora a lehető legtökéletesebben illik a környezethez, mindkettőből ihletett nyugalom árad. Ritkán hallani ilyen könnyedséget zongorajátékban, amikor már nem is gondolkodsz, nem is nézed a pódiumon helyet foglaló zongoristát, hanem eggyé válsz a pillanattal és létezel.
A hangverseny után egy csapolt Warsteinerrel rázódom ki elvarázsolt nyugalmamból, majd ismét Gézával beszélgetünk arról, hogy mennyi probléma és bizonytalanság után jutottak el ide, hogy megrendezhessék az eseményt. Hálával tartoznak a fellépő művészeknek is, akiknek alkalmazkodóképességük nélkül nem is jöhetett volna létre a fesztivál.
Másnap délelőtt bepillanthattam a fiatal generációk összműködésébe. Végül is, a kamarazene leginkább erről szól: az egymásra figyelésről és reagálásról, amiből aztán megszülethet a közösségi élmény. A Trio Gaspard, a Notos Quartett, valamint Vashti Hunter és Jonian Ilias Kadesha előadásában szólaltak meg Martinu, Francaix és Joseph Haydn művei.
Mielőtt elindultam haza, megnéztem még egyszer a várat és ezt festői környezetet, ahol évente egyszer összegyűlnek egy olyan műfaj szerelmesei, amely egyszerre képes arra, hogy elfeledkezhessünk magunkról, miközben folyamatosan vibrál és izzik. Intenzív jelenlétre kényszerít azért, hogy legyen véleményünk, inspirációink, és úgy érezzük, mi magunk is ott ülünk a pódiumon.