Noha a háború utáni éveket a szvingbigbandek hanyatlása jellemezte, a közízlés még jó ideig a szvinggel azonosította a jazzt, ezt a stílust tekintette a mainstreamnek, vagyis a jazz fősodrának. Mottóként talán azt a híres, de számunkra ismeretlen forrásból származó rosszindulatú mondást használhatnánk, mely szerint Charlie Parkerrel a jazz táncolhatatlanná, Coltrane-nel pedig hallgathatatlanná vált. 

- hirdetés -

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban: Kobo, Nook, DiBook

Természetesen ezt a jazzrajongók nem így érzik, de a közönség létszámának szempontjából megfontolandó állítás.

A 40-es évek derekán, amikor a bebop stílus még új volt, nemcsak a szélesebb közönségből, de eleinte az elkötelezett jazzrajongók közül is sokakból megütközést, rosszabb esetben megbotránkozást váltott ki.

Ami a szélesebb lemezvásárló közönséget illeti, az idővel egymilliós eladott példányt elérő bigband-szvinglemezek száma erősen megcsappant a 30-as és a háborús évekhez képest.

A második világháború utolsó éve és vége az új hangzást szorgalmazó fehér bigbandeknek kedvezett, noha az év mindhárom jazznek tekinthető aranylemeze lényegében énekszám volt. Les Brown jazzes hangzású tánczenekara egy szép, jó hangú, érzéssel teli énekesnővel, a később hollywoodi filmszínésznőként évtizedeken át ártatlan szőke szépségeket alakító Doris Dayjel delejezte a közönséget.

Az egykoron szégyenlősnek egyáltalán nem nevezhető énekesnő, aki tizenvalahány viharvert férfi zenésszel turnézott Amerikán keresztül, szinte átmenet nélkül vált szende szűzzé a filmvásznon. Ez indította később az egyik veterán amerikai komikust arra a megjegyzésre, miszerint

„…én már olyan öreg vagyok, hogy arra is emlékszem, amikor Doris Day még nem volt szűz”.

Elég az hozzá, hogy a Les Brown-zenekar és Doris Day első sikere olyan átütő volt, hogy a háború utáni években Magyarországon is befutott, ahol Sentimental Johnnyként került a köztudatba a Sentimental Journey.