A jazz a mozivásznon az 50-es években élte a fénykorát. Lehet, hogy azért, mert addigra vált a műfaj valamilyen szinten értelmiségi státuszszimbólummá, amit Hollywood csak részben értett meg, illetve csak az évtized második felében kezdett modern jazzt használni, ami az intellektuális szalonképességet volt hivatott fémjelezni. Először inkább biztosra ment, és a szvingkorszakban roppant népszerű zenészekről készített alaposan idealizált életrajzi filmeket. Sőt, az első ilyen próbálkozás még a szvingkorszak előtti évekből merít.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:A néhai Bix Beiderbecke életét nagy vonalakban követő, A trombitás fiatalember (Young Man with a Horn, 1950) című film a magyar származású Michael Curtiz, vagyis Kertész Mihály rendezésében, fiktív névvel jelenítette meg a főhőst, ami annál is indokoltabb volt, mert a központi figurát alakító Kirk Douglas trombitáját valójában Harry James fújta, aki már továbblépett Bix chicagói stílusán.
Az ezt követő életrajzi filmek sorát megszakította egy olyan alkotás, amely inkább a kor szellemét illusztráló west coast coolt használt kísérőzenének, mégpedig az irányzat egyik megteremtője, Shorty Rogers zenekarának előadásában és Rogers eredeti kompozícióival. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az 50-es évek első felében a kaliforniai cool kortárs zene volt. A szintén magyar Benedek László által rendezett A vad (The Wild One, 1953) című film a színészikon Marlon Brando első főszerepével a motoros huligánok életéről szólt, és olyan sokkolónak tűnt a maga korában, hogy Angliában először betiltották. Részben ezt a gátlástalan vadságot hivatott kihangsúlyozni Rogers zenéje.
A vad bemutatójának idején nem mindenki lehetett tisztában a filmzene eredetével, a stáblistán Leith Stevens zenekarvezető és zeneszerző neve szerepelt, mivel Rogers a szerződése miatt nem adhatta nevét a filmhez.
Még ugyanabban az évben bemutatták a Glenn Miller életét (Glenn Miller Story, 1954), melyben a stúdiózenekar hangról hangra reprodukálta a tíz évvel korábban eltűnt népszerű zenekarvezető muzsikáját, ami már csak azért sem volt nehéz, mert vajmi kevés improvizációt tartalmazott. A film bőségesen profitált a még mindig dívó Glenn Miller-kultuszból.
A következő évben Hollywood valósággal dőzsölt a jazzes filmzenében. A Pete Kelly’s Blues egy kitalált jazz-zenész 1927-es története, amelyben énekesként Ella Fitzgerald és Peggy Lee dominál. A zenekar fehér, s éppen ezért az utóbbit többet látni és hallani, de Ella Hard Hearted Hannah-ja messze a legjobb jazz az egész filmben.
Ugyancsak 1955-ben mutatták be a progresszív jazzel és Kenton muzsikájával foglalkozó fejezetben már említett Tábladzsungel című filmet (Blackboard Jungle, 1955), amelyben Stan Kenton és Bill Haley muzsikája volt az akkori életérzés megtestesítője.
Hollywood folytatta a szvingkorszak nagyjait felidéző életrajzi sorozatát, a még bőven élő Benny Goodman történetével (The Benny Goodman Story, 1956), amelyben Goodmant Steve Allen alakítja, noha a klarinétos részeket maga Goodman vette fel. Kissé anakronisztikusnak hat a film, mivel a harmincas évek Goodman-figuráját Allen ránézésre hitelesen alakítja, de Lionel Hampton, Harry James, Martha Tilton, Kid Ory, Gene Krupa és Teddy Wilson maga jelenik meg a vásznon, húsz évvel idősebben.
Említhetnénk 1956-ból a harmincas évek zseniális filmvígjátékának musicalváltozatát, a Gazdagok és szerelmesek című filmet (High Society, 1956) is, amelyben Louis Armstrong is szerepel, ha nem is sokat, de ami fő, játszik és énekel. A két domináns hang a filmben Bing Crosbyé és Frank Sinatráé.
Az 50-es évek jazzéletrajzi sorozata a Gene Krupa Storyval folytatódott 1959-ben, Sal Mineóval a főszerepben. Ebbe már kevesebb pénzt, kevesebb fantáziát öltek bele, mint a Miller- és Goodman-eposzokba, viszont nem kerülte meg Gene Krupa ivászatának és marihuánafogyasztásának börtönbe és váláshoz (majd ismét egybekeléshez) vezető történetét. A filmben Sal Mineo egész ügyesen mímelt, és a felvételen Krupa dobolt. Nem volt elsöprő siker.
Ugyanabban az évben sokkal több nézőt vonzott a húszas évek sztárja, az első jazzaranylemezt produkáló kornettista, Red Nichols története, az Öt penny (The Five Pennies, 1959), melynek főszerepét az akkoriban népszerű romantikus komikus, a szintén vörös hajú Danny Kaye játszotta, Louis Armstrong pedig önmagát.
A hangfelvételen Red Nichols hallható, egykori zenekarából ő volt az egyetlen zenész, akit alkalmazott a stúdió, de vagy még ő sem tudta autentikusan visszaadni saját egykori hangzását, vagy pedig a filmipar nem vélte eladhatónak a húszas évek eredeti stílusát. Talán ez utóbbi a valószínű. A minden szempontból anakronisztikus, de szórakoztató film zenei nagyjelenete egyébként is Danny Kaye és Louis Armstrong énekes duettje, mely esetben az extrovertált Danny Kaye jobb választásnak bizonyult, mint akit alakítania kellett volna. Az Öt pennyvel jó időre lezárult az életrajzi jazzfilmek sora.
