Pedig ha minden úgy alakul, ahogy középiskolásként elképzelte, e három pálya valamelyikére lépett volna a később nem csupán sportriporterként nevet szerzett Vitray Tamás.
- hirdetés -
A színházi rendezés magától értetődőnek tűnhetett, hiszen – ahogy Hivatásos sportrajongó című, 1981-ben megjelent könyvéből kiderül – nagyapjának köszönhetően annyi időt töltött a Vígszínházban, hogy „beszennyeződött”. A tartalékpályáknak is megvolt az oka: „mellesleg mániákus operarajongó is voltam, aki minden fillérjét a karzati kettő-ötvenes jegyekre költötte, a harmadik, a karmesteri pálya csupán titkos, de dédelgetett és reménytelen álom volt, bár annyira szamár nem voltam, hogy ne tudjam, miszerint ehhez zenei előképzettség is kell.” Ez viszont nem szegte kedvét és ambícióját. „Az, hogy becsvágyból – azért, hogy én se legyek kevesebb, mint a karzaton velem együtt lelkesedő legbennfentesebb bennfentesek –
megtanultam az operák zongorakivonatát »olvasni« és zseblámpával ellenőriztem Otto Klemperert,
nem hibázik-e a Mozart-ciklus valamelyik művében, tudtam, kevés az üdvösséghez.”
A kötetből az is kiderül, ebben az időszakban, a 40-es évek végén, a 50-es évek elején Vitray délután a Kmetty utcában lábteniszezett, este hétkor pedig a Nemzeti Színházban őrjöngött Bessenyei Ferenc Othellójának, ünnepelte Klemperert, Ralf Thorstent, Székely Mihályt, Szvjatoszlav Richtert, nézte végig A nürnbergi mesterdalnokok első 14 előadását, és szurkolt Székely Évának, Soós Ferencnek, a kardcsapatnak, a teniszválogatottnak. „Fáradhatatlanul álltam végig akár négyórás Wagner-műveket is a karzat oldalán heti három-négy alkalommal az Operában, sőt egész éjszakákat álltam sorba a jegyekért, a koncerteken is ott fontoskodtunk társaimmal” – írta zenei és színházi mindenevéséről.
1945, a bombatalálatot kapott Vígszínház. – forrás: Fortepan
Az érettségi után Vitray Tamás jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, bár az iskolai DISZ-szervezet (Dolgozó Ifjúság Szövetsége, 1950-ben alakult ifjúsági tömegszervezet, 14-26 éves tagokkal – a szerk.) nem javasolta a felvételét. Eljutott az utolsó rostáig, ott Major Tamás azt javasolta neki, menjen egy évre színházhoz. (Vitray hozzáteszi a kötetben, nem biztos, hogy a DISZ támogatásának hiánya miatt nem vették fel.) Az akkor a Magyar Néphadsereg Színházának nevezett Vígszínházban talált állást díszletmunkásként, és még a háborúban súlyos károkat szenvedett épület helyreállításában is dolgozott. A régi díszletezők lenézték, nem értették, miért megy valaki érettségi után épp oda, és egyáltalán nem voltak abban biztosak, hogy elég ügyes. „Hogy tud majd ez egy négyméteres, másfél mázsás falat másodmagával rohanva bevinni és felállítani egy gyorsváltozásnál? Nyilván sehogy. Döntő érvük e pályára való teljes alkalmatlanságom mellett, hogy nem volt még semmiféle nemibetegségem. Magamban be is láttam, hogy nem tekinthetem véglegesnek ezt az állást.”
1951, Vígszínház (ekkor a Magyar Néphadsereg Színháza) az újjáépítés utáni megnyitásakor. – forrás: Fortepan, adományozó: Nagy Ilona
Bandi bácsi, a zsinórmester azonban elfogadta Kiss Jenő oldalmester két üveg borát, és fölvitte Vitrayt a magasba, ahol már nem az erő, hanem az ügyesség számított. „Nem akarok hencegni, így legyen elég annyi, hogy
egy szűk évecske elteltével az egész színházban három ember volt, aki az irtózatos súlyú előfüggönyt fél kézzel tudta a csörlővel felhúzni:
Sebők Lali, Schneider Pista meg – igen! – én.” Komoly karriert futhatott volna be, még akár zsinórmester is lehetett volna belőle, ahogy a színház műszaki felügyelője néhány évvel később, a már befutott televíziósnak megjegyezte.
1951, Vígszínház (ekkor a Magyar Néphadsereg Színháza) az újjáépítés utáni megnyitásakor. – forrás: Fortepan, adományozó: Nagy Ilona
A következő évben ismét megpróbálta a főiskolai felvételit. Akkor Simon Zsuzsa nem vette fel, de áttanácsolta dramaturg szakra, ahova büszkesége miatt nem ment el. Az Idegen Nyelvek Főiskolájára viszont némi viszontagság és Rákosi-titkársággal való levelezés után elfogadták a jelentkezését. Ezzel párhuzamosan visszatért a színházi zsinórpadlásra, és még egyszer megpróbálta a rendező szakot. Marton Endre sem vette föl, ellenben azt tanácsolta neki, hogy próbálkozzon a színészettel. Vitray Tamás nem próbálkozott. Visszatért az angol-sajtó szakra és a színházba díszletezőnek.
