Az ötvenes évek közepére nagyjából felnő az a nemzedék, amely már nem kíván többé az elavultnak titulált hagyományok szerint élni. Indul az éles kulturális paradigmaváltás, dübörög a Rock’n’Roll, James Dean és Marlon Brando pedig farmerben és bőrdzsekiben hozza az ívet, az ifjú dühös nemzedéket képviselve. Filmes szempontból a húszas évek óta nem volt olyan jelentős stilisztikai revolúció, amely 1955-1958 táján indul – és tart egészen 1968-ig. A feje tetejére áll a mozi!
Négyszáz csapás (1959)
Francia új hullám
A francia új hullám két aspektus mentén szerveződik. Az első, az egyfajta esztétikai aspektus, amely a stílus szellemi alapjait körvonalazza. Ehhez kapcsolódik André Bazin filmesztéta és köre (köztük a francia új hullám rendezőgárdája), akik megalapítják az egyik legnagyobb hatású filmes folyóiratot, a Chaiers du Cinemát. Bazin, Francois Truffaut, Jean-Luc Godard és társaik elítélik a cukros, hamiskás műfaji filmeket és a film noirt, a neorealizmust, valamint a francia lírai realizmust hirdetik elfogadható, tovább gondolható filmes perspektívának. A húszas évek avantgárd tendenciái további dramaturgiai inspirációt jelentenek a francia új hullám számára.
Zazie a metróban (1960)
A másik fontos tényező a stílus kialakulásához, az a gazdasági tényező, amely által a filmgyártók lehetőséget adnak alacsony költségvetésű, ám kreatív produkciók elkészítéséhez a pályakezdő nemzedék számára. A reformista filmkészítés fő jellemzői: a stúdiók elhagyása, az autentikus helyszínek beemelése, a színészek helyett amatőr szereplők, vagy pályakezdő színészek alkalmazása. Ebben a pezsgő érában kezdi pályafutását az ifjú Jean-Paul Belmondo, Anna Karina, Jean Seberg, vagy Jeanne Moreau és olyan alkotások születnek mint a Felvonó a vérpadra (1958), a Kifulladásig (1960), a Jules és Jim (1962) vagy a Bolond Pierrot (1965).
„Rive Gauche”
A francia új film másik csoportja az intellektuális „Rive-Gauche”, azaz a „balpartiak” (a Szajna bal partján) tanyázó értelmiségiek, akik a modern művészfilm úgynevezett előfutárai. Marguarite Duras, Alain Robbe-Grillet, Alain Resnais az objektív regény mentén alakítják sajátos filmes formanyelvüket, lásd a Szerelmem Hirosimábant (1959), vagy Tavaly Marienbadbant (1961):
Letisztulás, klasszikus modern
A hatvanas évek második fele a csillapodásról, a letisztulásról szól (kivéve Jean-Luc Godard esetét, akinél a stilisztikai radikalizmus politikai radikalizmusba fordul a ’68-as események hatására.) 1968 után ritkulnak a provokatív motivációk, az ugróvágások, az absztrahálások. Helyükre kerül egy letisztultabb formanyelv – az újításokat harmonikusan alkalmazva és beépítve. Ilyen a A mississippi szirénje (1969), Az élet dolgai (1970) és Az utolsó metró (1980):
A kortárs rendezők előszeretettel merítenek a forradalmi filmes újítóktól, Tarantino például Godardtól. A menyasszony feketében (1968) volt inspirációs forrás a Kill Bill számára.
