Elvonatkoztatás a megszokástól. Kiszakadás a körforgásból, amelyben az általunk ismert koncertélet és annak közvetítése pár hónappal ezelőttig működött, és ami ismét próbál újraindulni, csak épp telepítés nélkül. Augusztus elején tartották az idei rendhagyó Altalena Zenei Fesztivált.
A helyszín, az előadás módja, a repertoár, a közönség reakciója, a megjelenés, no és a zeneiparral járó terhek, például az eladhatóság súlya – átértékelődik. Nem egyszerű választ találni a kérdésre, hogy hogyan találhat magának új utat ez a sokszor ellentmondásos rendszer, amiben a zene „működik” – egyáltalán, vissza kell-e találnia egy régihez? Ha nem is a huszonegyedik századi tömegkultúrához, esetleg a házi- vagy a szalonzene korszakához, ahol a nyilvános és a privát tér közti különbségtétel, a társadalmi nyilvánosság és a társadalmi különbségek még más súlyt cipeltek.
„A szalonzene kizárólag szórakoztatásra szánt közönséges, triviális muzsikálás” – írja a Riemann-féle Zenei lexikon, amely szembe is állítja azt a 16. századtól meghatározó, „régi jó házizenével”. A szalonzene nem csak egy nosztalgikus képzet, amely jelezheti a közösségi élményt és a zenéhez fűződő személyes kapcsolatot – a jelenségre ráragadt a giccs és a funkcionalitás problémája is. Eggebrecht a funkcionális és az autonóm zene kettőségének megjelenését konkrétan a szalonzenéhez vezette vissza:
„a szalonzene a szabad zene mércéjével mérve csakis rossz zene lehet.”
Talán idevág az a habermasi felismerés is, amely a kiscsalád bővítéseként értelmezte a közönség kialakulását. Ambivalens, hogy ki, mit, hogyan, miért, és kinek az előadásában hallhatott a 19. századi szalonokban, mindenesetre a kiváltságot az online tér bizonyos fokig feloldotta. Hozott magával azonban új problémákat, például annak a veszélyét, hogy a tartalom túlhalmozása szembekerül a zene születése magányának és a közösséggel/közönséggel való szimbiózisának értékével. Ugyanakkor a házi muzsikálás és az elmélyült, önfeledt zenehallgatás természetességét elő lehet csalogatni, és még arra is van esély, hogy azt még az élő közvetítés sem zavarja meg – történt így Telkiben. A fesztivál különlegessége, hogy a vidéki nappaliban a zongora kapta a főszerepet.
Könnyű, és egyben nehéz is, a leghitelesebb művészek, generációk képviselői váltották egymást a nappali szobájában – miről, és méginkább, hogyan lehet így írni?
***
aurea mediocritas
Az egykori Bozsoki, ma már Altalena Zenei Fesztivál előző évi koncertsorozatáról szóló írásomat A tragédia születéséhez (Nietzsche) kötöttem. Ismét maradok a görögöknél, Stobaiosnál.
„A hasonló és a rokon dolgok egyáltalán nem szorulnak rá a harmóniára, míg viszont az eltérő dolgok, a nem rokon és nem egyformán rendezett dolgok igen.”
A harmónia szó alatt azt hiszem, hogy általánosságban inkább érzünk, semmint értünk valamit. Ráadásul félreértésekhez vezethet, ha zenei értelemben használjuk a hétköznapi jelentését – vagy fordítva. Persze ennél egyszerűbbnek tűnő szavakkal is elbeszélhetünk egymás mellett, így a nyugalomtól és a megértéstől távolodva inkább kérdések felé visz az utunk. Van ugyanis például az az egyre kibékíthetetlennek tűnő ellentét gyönyörködtetés és tanítás, szabadság és kötöttség, érzés és értés között. És nem is a közös pont felismerésére tett kísérlet, hanem annak megragadása és megfogalmazása a nehéz.
„Tán az a leghelyesebb, mi gyönyörködtet, de tanít is,
édest s sóst kever, és aki hallja, okul, de örömmel.” (Horatius: Ars poetica, részlet)
***
Az Altalena koncertek az előadóművészi attitűdök és a műsorok sokszínűsége ellenére egységet képeznek. A hasonló, de mégis más gondolatát fogalmazta meg Klukon Edit is a kétzongorás Dukay-művek kapcsán, amelyeket férjével, Ránki Dezsővel adtak elő a zeneszerző jelenlétében. A három zenész (és ez természetesen Ránki Fülöpre is igaz, aki szintén játszotta a mester darabjait) materialista értelemben vett eszköztelensége – a kapitalista világ eszközeinek elutasításása – a zene magától érthetőségét, tisztaságát közvetítette. Ez az alkotói és előadói magatartás a lényegretörést jelenti, az egyértelműségükben szavakkal nehezen megragadható gondolatok őszinte átélését és szűkszavú, de annál mélyebb átadását.
***
távolság és újraindulás
Taps, levegő, csend, precizitás – néhány a szavak közül, amelyeket sorra írtam le a füzetembe. Újszerűen hatottak az élmények, és e szavak új jelentések felé mozdultak el. A távolság – e fogalommal kezdte Mácsai János azt az izgalmas beszélgetést, amely során Fejérvári Zoltánt és Varga Istvánt kérdezte többek között az élő koncertezés és a lemezfelvétel témáiról – rendezi a változást.
A több hónapos szünet érezhető volt az előadók és a hallgatóság részéről is. Annak a felismerése, hogy a távolság és az abból fakadó keretek zenész és zenész számára mást jelenthet, jóleső érzés. Ahogy annak felismerése is, hogy mily zsigeri és ösztönös tudás árad Fejérvári játékából, és mily tiszta jelenlét az, amellyel Varga István kamarapartnerként, majd hallgatóként kísérte a zenészt. Hasonló koncentrált figyelmet, kíváncsiságot és elmélyülést közvetített a két fiatal, Berecz Mihály és Ránki Fülöp szólóestje is. S a szűnni meg nem tudó tudásvágyat.
Ha a tudás, a figyelem és az alkotómunka átformálódott, lelassult az elzártságban, akkor most új helyüket kereshetik.
A távolság azonban feltétele is lehet az alkotómunkának. Debussy vidéken komponálta a cselló-zongora szonátát, Chopin pedig a hideg elől Mallorcára menekült George Sanddal és gyerekeivel, ahol a 24 prelűdöt szerezte. E két művet Fejérvári Zoltán és Varga István előadásában hallhatták az Altalena vendégei.
***
fantázia és rögtönzés
A fantázia is – ahogy a harmónia – összetett fogalom, amely szorosan kötődik az irodalomhoz és a filmhez. Párhuzamos világokat hozhat létre, amely valóságok – ahogy Timmerman írja – új meglátásba helyezik azt, amit már valójában tudunk. A fantázia a zenében is a hétköznapi szóhasználaton túli jelentésekkel szívta fel magát. A szabad rögtönzés e „fantasztikus stílusa” a virtuóz előadóművészettel is szoros kapcsolatban áll. A fantáziák, vagy a fantáziákhoz kapcsolódó művek véletlenszerűen váltak meghatározóvá az Altalena-hét során. Liszt h-moll szonátája Ránki Fülöp szólóestjén, A napfény íze című Szabó István filmből is jól ismert Schubert f-moll fantázia vagy a Berecz Mihály előadásában felhangzó Schubert G-dúr szonáta, amely Fantázia-szonátaként is ismert első kiadója címadása nyomán.
E nagyformátumú művek a komponálás és az improvizáció kettőséhez vezethetnek el. Dukay Barnabás, akitől a rögtönzés sem áll távol, ugyan nem tesz különbséget a zenetörténethez fűződő viszony alapján a két alkotói gyakorlat – zeneszerzés és improvizáció – között. Azonban Dolinszky Miklós megfigyelése elgondolkodtató. A zenetörténész szerint Dukay improvizációja zenetörténetileg kötöttebb, mint a kottába rögzített művei. A legizgalmasabb kérdések egyike, hogy hogyan mozgatja és adja át a zeneszerző, a zenész és a zenetudós azt a zenei tudást és empíriát, ami készséggé, ösztönné formálódik át benne. És az is, hogy hogyan érzékeli a párhuzamos valóságokat, és mennyit mutat meg belőlük.
***
Felsejlett az álruhás ellentét monumentális és miniatűr formátum, belső és külső figyelem között, ami egyrészt utalhat a zeneművek, másrészt a koncertterem tér- és időbeli kereteire is. A térbeliség problémáját Ránki Fülöp a függőleges és a vízszintes figyelem kettősségének érzékeltetésével ragadta meg. A figyelem két iránya közül a függőleges a zenében való feloldást segíti, a vízszintes pedig a térlátás által a közönség érzékelését jelenti. Ahogy az előadóművészeknél a külső figyelemmel való harc, úgy Dukay belülre figyelő alkotói hozzáállása nem tesz mást, mint megkérdőjelezi a szalonzenével összekötött giccs és virtuozitás létjogosultságát – és funkcióját.
Az arra való rádöbbenéshez, hogy a programszerűség hogyan teszi a zeneszerzést és a zenélést sebezhetővé, a legjobb helyszín a templom mellett egy nappaliban tartott koncertsorozat. De vajon az előadó felhúzhatja-e az átlátszó falakat, amely által akár a tér, akár a hangerő növekedése ellenére is létrejöhet a személyesség? Függ-e az alkotás „történése” a távolságtól, amely a mű nyitó és záróhangja között mérhető, vagy attól a távolságtól, ami a hallgató és a zenész, zenész és zeneszerző között van? Miért ne jelenhetne meg a részletekben az „egész”, és a távolságban a csendes részlet? Vagy korlátokat szab a távolság és a sűrűség, a tömeg és a súly? A közös metszetek, az átfedések és az ismétlések, vagy a megengedő idő – a megértésnek teret adó – vajon elvezetnek a kettőségekre való rálátásig, és azok feloldásáig?
utóhangok
***
bohóc
A poén, a paródia és az irónia zenében való megjelenését ugyanolyan nehéz szavakba önteni, mint ahogy Berecz András meséinek mély humorát elmagyarázni, vagy Berecz István önfeledt mozgását, gesztusait értelmezni. A maguk útját járják, és a hallgató szemfülességén múlik befogadásuk.
Az olasz commedia dell’arte figuráit, kiváltképp Pierrot, a szomorú bohóc alakját vélte felfedezni Louis Rosoor csellóprofesszor Debussy Cselló és zongora szonátájában, amelyet az első világháború után, 1915-ben komponált. El is készült mind a három tételhez a dedikációja (amelyeket egyébként Debussynak tulajdonított). Eszerint a Prológusban Pierott felébred, és a szerelmére gondol, majd eljátssza neki a Szerenádot, de a nőt Pierott nem érdekli; végül, hogy vígasszal szolgáljon saját magának, énekel egy dalt a szabadságról. (Egy romantikus szál Haydn G-dúr szonátájának keletkezéstörténetét is kíséri, hisz a művet Haydn Nicolas Esterházy herceg menyasszonyának, Mária hercegnőnek írta.) Egy levél alapján feltételezhető, hogy Debussy valójában nem értett egyet ezzel az értelmezéssel, ugyanakkor barátja szerint fontolóra vette, hogy a Pierrot fâché avec la lune címet adja a darabnak.
A bohóci karakter, a kötéltáncon való egyensúlyozás képe elevenedett meg Chopin No. 7 (A-dúr) a 24 közül a legrövidebb, „egyperces” prelűdjében is – Fejérvári játékában a lehető leglazább kötéltánc. De ki is ez a bohócos figura, és mi dolgunk vele? Nevet és sír, fájdalmában bolondozik, ellentéteket ötvöz ahelyett, hogy szítana. Ellentéteket, párhuzamok, fantázia és harmónia, és jöhetnek is a nagykötőjeles kettősök, nyilvános–privát, nagy–kicsi, okító–szórakoztató. Lehet bármi, így az élet is kettős, ki nem forrott, töredékes, amit az irónia és a humor, de a teljes átadás /előadó és hallgatója részéről/ is felold, néha, akár egy nappaliban is. Ahogy az „egypercesek”.
***
Az Altalena csapata Balog Alexandra vezetésével ismét kitett magáért. A fesztivál utolsó napján a fiatal szervezők is a nappali színpadára léptek.