A 40-es évektől a film megújulásnak indul. A háború hatására az európai filmeseknek egyre kevesebb költségvetésből kell korrekt produkciókat összeállítani. A kiélezett társadalmi feszültségek következtében, egyre élesebben fordulnak az alkotók realista, a valós életre fókuszáló történetekhez. Hollywoodban is egyfajta elfordulás érzékelhető az addigi púderezett, meseszerű forgatókönyvektől, a film noir már egy jóval sötétebb, realisztikusabb talajról inspirálódik, mint a harmincas évek filmjei.
Előzmény: neorealizmus a 40-es, 50-es években
Az olasz film nem kíván tovább a mozi illúziókat keltő világával operálni, hanem provokatív, szokatlanul nyers témák felé orientálódik. Fontos újdonság, hogy leginkább a társadalom alsó rétegével, kiszolgáltatott, deviáns karakterekkel találkozhatunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy eltűnnek a szórakoztató igényű közönségfilmek, de a súlypont a reformra kerül.
Az irányzat fő képviselői Roberto Rossellini, Luchino Visconti és Vittorio de Sica. Legfontosabb darabjai például: Róma nyílt város, Biciklitolvajok, Európa 51, vagy a késői Rocco és fivérei. Ide tartozik a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál díjasa, Szőts István 1942-es filmje, az Emberek a havason is.
Megszállottság (1942)
A neorealizmussal a dramaturgiai megújulás olyan frissítéseket hoz, mint az autentikus helyszínen való forgatás, a gyakori külső jelenetek (utca, tér, tengerpart, stb.), amatőr, vagy gyermekszereplők alkalmazása. A cél – a stúdiórendszeren kívül – minél élesebb, realisztikusabb reprezentáció.
A tendenciához tartozik még, hogy az addig megszokott, kiszámítható, körülhatárolt történet egy epizodikus, töredékes elbeszélésmódra változik. Az irányzat első szakasza az 50-es évek közepétől csillapodik, enyhül. A mozi a nyers és kemény történelmi témák helyett az egyéni problémákra reflektál. Ez a tendencia már a modernista film felé mutat, amely éppen az 50-es évek második felében kezd kibontakozni.
Országúton (1954)
Cabiria éjszakái (1957)
Tegnap, ma, holnap (1963)
Modernista filmek – a 60-as évek elején
Az 50-es évek második felében induló gazdasági fellendülést követően, egyre kevéssé akar szociális problémákkal, kollektív, történelmi traumákkal szembesülni a nagyérdemű a mozikban. Éppen ezért, a klasszikus modernista film (kb. 1955-1968 között) már az urbanizáció egyénre gyakorolt pszichológiai következményeit boncolgatja.
Legfőbb téma az elidegenedés, a kapcsolatok kiüresedése, az emberi lélek mechanizálódása a technikai forradalom érájában. Michelangelo Antonioni, Federico Fellini modernista művészfilmjei már az aszfaltdzsungel és a technikai vívmányok közt vergődő, kiüresedett, talajt vesztett figuráira reflektálnak.
Az édes élet (1960)
Az éjszaka (1961)
8 és ½ (1963)
A nagy művészfilmes reformkor idején azért a többség továbbra is a szórakoztató, kikapcsoló, azonban igényes és korrekt közönségfilmekre ült be legszívesebben. Ennek kitűnő példája Luciano Salce klasszikusa, a Narancsos kacsasült, Ugo Tognazzi és Monica Vitti főszereplésével.
Narancsos kacsasült (1975)