Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap A megmagyarázhatatlan – Vásáry Tamás koncertjével folytatódott a Fesztivál Akadémia

A megmagyarázhatatlan – Vásáry Tamás koncertjével folytatódott a Fesztivál Akadémia

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Szegő András szubjektív blogbejegyzéseinek harmadik részében azokról az élményekről ír, amiket a Fesztivál Akadémia Budapest augusztus 22-i zeneakadémiai, 24-i, a BMC-ben megrendezett koncertjein, valamint 27-én tapasztalt.

Fellélegzés 10.

- hirdetés -

A városi legendakör megannyi csodás históriát tart nyilván Budapest történetében. Természeti jelenségeket, mennyei jelenéseket, éghajlati megmagyarázhatatlanságokat, szentek jövését-menését, falak leomlását, de ezeket mind alapos fenntartásokkal fogadtam mindeddig, amíg személyes tanúja nem lehettem két varázslatnak, mégpedig mindkettőnek ezen a fesztiválon.

Az egyiket úgy hívják, hogy Vásáry Tamás.

A világon semmi szentség nincs ebben a nyolcvanhét éves ifjoncban. Rosszcsont gyerek, kiszámíthatatlan kobold, minden hagyománynak nyelvöltögetve szamárfület mutató tündér, aki törésmentesen őrizte meg a sors megannyi hányása és vetése közepette naivitását, játékkedvét, szertelenségét és féktelenségét.

Ide kapcsolódik:
Mégsem maradt el az ünnepi tűzijáték – Így folytatódott a Fesztivál Akadémia

Volt ő már csodagyerek, a világ egyik legünnepeltebb zongorafenoménje – most pedig? Hát maga az egyszeri csoda. Két napja még hosszan panaszkodott nekem, hogy fáradt, öreg, hogy fájnak a vállai, a csuklója, hogy már fizikailag is képtelen a kezét a zongoráig felemelni, jóideje nem is gyakorol. Erre megjelenik a Zeneakadémián, és mintha a sátán és az angyal játszana négykezest. Két káprázatos darabot ad elő, szerintem körülbelül tízezredszerre, a Carnegie Halltól kis falusi kultúrházakig rengetegen hallhatták tőle, s olyan hévvel, lendülettel, annyi sziporkával, olyan kalandvággyal zongorázik, mintha most találkozna ezekkel a zenékkel először, sőt mintha a műveket most mondaná neki tollba Chopin és Debussy.

Az alkotás, a születés csodájába avat be bennünket, és biztos vagyok benne, hogy húszezredszerre is fog találni valamit, amitől elhisszük neki, hogy „jé, mintha most hallanánk ezt először!”

Fellélegzés 11.

Azt tudtam, hogy a baj nem jár egyedül, de arról sejtelmem sem volt, hogy a csoda is párban jár. Néhány nappal a Vásáry-élmény után a BMC pódiumán megjelenik Rados Ferenc, a nyolcvanhat éves ifjú. Nem játszik, nem koncertet ad, hanem megjelenik. Mint a Niagara, a Vezúv, a Golf-áramlat. Természeti jelenség. Hogy hol kezdődik Rados, és hol végződik a zongora, azt nem is tudom, de nem is lényeges. Ők ketten játék közben teljesen egyek, és elválaszthatatlanok, olykor Rados növeszt klaviatúrát, a zongora pedig tíz ujjat, és ebből fakad valami őselem. Az emberi megnyilvánulás legalapvetőbb formája, a ritmus, a dallam, és így együtt maga a zene. Hogy tetszetős-e, hatásos-e, borzaszt, vagy gyönyörködtet – ugyan kit érdekel! A Niagara sem bíbelődik azzal, hogy jobban tessék a bámész turistáknak. Csak zuhog az idők kezdetétől a végéig.

Rados Ferenc és Kelemen Barnabás próbál a BMC-ben 2020. augusztus 24-én – fotó: Felvégi Andrea

Rados játéka is minden sallangtól, cifraságtól, hatástól mentes, csak a lényeg nyilvánul, árad, csördögél, zubog, behúzódik, tajtékzik, folydogál benne. Ahogy Kelemen Barnabással – ezzel a másik ifjú természeti jelenséggel – Beethoven op. 96-os G-dúr szonátáját előadták, úgy ez a mű még aligha szólalt meg. Ott izzik benne a heroikus korszak féktelen szenvedélye, és ott lappang benne a kései darabok bölcs kozmosz-zenéje. Percekig nem tudok megszólalni utána.

Mit mondhatnék? Hogy nagy forgalom volt a körúton, vagy hogy most este kicsit hűvösebb van? Megérintett az örökkévalóság…

Rados Ferenc és Kelemen Barnabás próbál a BMC-ben 2020. augusztus 24-én – fotó: Posztós János

Fellélegzés 12.

Szerveznek, telefonálgatnak, intézkednek, tartják a kapcsolatot a közreműködő művészekkel, a technikai munkatársakkal, odafigyelnek, hogy X-nézőnek a jegye le legyen téve a bejáratnál, hogy Y-művésznek legyen megfelelő hőmérsékletű vize, hogy hogy a résztvevők érezzék a várakozás szeretetét a pódiumra lépés előtt, és előadás után a színpadról lejövet érezzék elragadtatottságukat.

Kokas Katalin és Kelemen Barnabás az ELTE Egyetemi Könyvtárban 2020. augusztus 27-én – fotó: Posztós János

Méretes egy feladatkör, ám ők mindezek közben, csak úgy, uk-muk-fuk be-be surrannak a pódiumra, és olyan Brahms-, Schumann-, Beethoven-produkciókat nyomnak le – mintegy mellesleg –, hogy a fal adja a másikat. Olyan őszinte hévvel, annyi szívvel, olyan érzékenységgel, társaikra játék közben annyira odafigyelve, és esetleges riválisaik sikereinek is annyira őszintén örülve, hogy ez a merőben szokatlan nyílt-szívűség az egész fesztivált áthatja, átragyogja.

Hogy miként van ehhez erejük, energiájuk, derűjük, hitük?

Ezt talán csak ők tudják. Vagy lehet, hogy ők sem. Kokas Kati és Kelemen Barna. Megálmodói, kivitelezői, lebonyolítói, szívei-lelkei e grandiózus zenei ünnepnek. Mintha Mike Tyson a menetek szüneteiben kimenne jegyet szedni, sört árusítani, villanyt szerelni, aztán zsupsz a szorító, és verné péppé ellenfeleit tovább. Minden hivalkodás, fontoskodás, ügybuzgóság nélkül. Hogyan? Manapság lassan elszoktunk, de felvetődik: talán mert szeretik? Talán mert értenek hozzá? Talán mert nagyon tehetségesek?

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X