Az idei Fesztivál Akadémia Budapest már megkezdődött, eseményeit, legszebb pillanatait Szegő András szubjektív Fesztiválnaplója által ismerhetjük meg. A „Fellélegzés” címet viselő fesztivál augusztus 20. és 30. között öt budapesti helyszínen zajlik több mint hatvan kiváló magyar művész közreműködésével.
Fellélegzés 1.
Ugyan honnan a csudából tudhatta ez a Leclair nevű fickó, hogy két évszázaddal később itt, Budapesten holmi Fesztivál Akadémia lesz? Azt meg végleg nem értem, hogy anno ki kotyoghatta el neki, hogy erre kéne egy parádés nyitódarabot komponálnia, ami fülkápráztató dallamaival, ritmusaival, harmóniáival méltó módon indítja el ezt a zeneünnepet, örömteliségével, lendületével, felszabadultságával megadja ennek a következő tizenegy napnak az alaphangulatát; e nyomasztó, gondterhelt vírusos hónapok után – vagy közepette egy felvillanó fénysugár, ami a hitet hozza, a reményt, hogy az élet szabad, az élet szép, az élet boldogító. Mindezt visszacsempészte az életünkbe Kokas Katalin, és Kelemen Barnabás versengő, enyelgő, kacér, pajkos, játékos előadása. Kösz, Leclair!
Fellélegzés 2.
Úgy képzeltem, miután engem ért ez a túlontúl megtisztelő kérés, hogy firkálgassak valamit erről a parádés eseményről, és volt képem dilettánsként vállalni ezt, hogy majd a koncertek benyomásait sebtiben rögzítem magamnak, és abból majd megpróbálok írásokat kerekíteni, legalább tip-top módon, kerek mondatokba öntve, megadva az esemény nagyságrendjének a tiszteletet, ám ez a suta elképzelés az első pillanatban halomra dőlt. Kiderült, hogy az itt tapasztalt spontán, belülről jövő lelkesedés, az élmény mivolta, lendülete elsöpör mindenféle glancos, kerek megfogalmazást, tisztes beszámolót, hiszen olyan erővel, spontaneitással, a zene ősi lényegét megragadva hatnak, hogy tisztességesebb, ha ezeket az alkalmi, azon melegében, hevenyészetten, de tiszta lelkesedésből született reflexióimat osztomm meg.
Fellélegzés 3.
Ha kinevezne az ENSZ teljhatalmú zeneügyi népbiztosnak – volna valakinek protekciója netán? –, akkor első intézkedéseim egyike lenne, hogy elrendelném: Mendelssohn műveinek javarészét csak és kizárólag fiatalok játszhatják. Régóta érzem kicsit avíttnak sok híres-neves előadó játékát, a tökéletességre törekvésüket, amelyek gyönyörű előadásokat eredményeznek, de megvan ennek az ára: elsikkad belőlük a lényeg. Hogy az mi, arról fogalmam sincs, csak érzem, amikor olyan csodálatos, szertelen, a spontán muzikalitás örömét még zsigereikben hordó muzsikusok adják elő, vakmerő, buja lendülettel, ahogy Fülei Balázsék játszották a tizenötéves Mendelssohn darabját. Ez a csupa lendületes ifjúból álló, egymást inspiráló hatosfogat azt adta, amit manapság egyre kevesebben: a zene játékosságát, és ősörömét.
Fellélegzés 4.
A koncertek kezdetén rendre rémülten nézek körül a Zeneakadémia Nagytermében. A nézőtéren szétszórtan, elvétve ülő szerencsés nézőket látok, akik a járványügyi korlátok miatt egyáltalán be tudtak jutni a Fesztiválra. Attól tartottam, hogy a ritka széksorok alaposan kedvét szegik a világ összes koncerttermében zsúfolt házhoz szokott előadóknak, és méltatlan lesz egy-egy mű végén az az innen-onnan jövő, összeverődött, udvarias taps, ami fogadja a produkciókat. Hát egy túrót! Mindazt, ami egy-egy mű után következik, éppen olyan élmény hallgatni, mint a művek előadásait. Szinte rock-koncerten, vagy győztes Fradi meccsen érzem magam. Taps, vastaps, lábdöngetés, sikítás, hurrázás, bravózás teremt minden koncert után kivétel nélkül olyan lelkesült hangulatot a maszkban, levegő után kapkodva, szétszórtan ülő közönségtől, hogy majd’ szétveti a termet, amitől vérbeli koncertté válnak a pompás zenei előadások egymásutánjai.
Fellélegzés 5.
Kolonits Klára, ha történetesen a telefonkönyvet vagy a Magyar Közlönyt énekelné el, az is kivételes élményt jelentene, mert a pódiumon olyan szuggesztív egyéniség. Szó-mi-szó, nem vártam túl sokat Vaughan Williams dalciklusától, ám Kolonits Klárának van az az isteni adománya, hogy hangjával mindent széppé tud varázsolni – gyönyörködtetővé, elbájolóvá, más rétegekbe emelővé, bájossá és napsugarassá. Annyira otthonossá tett Albion tájain, mintha Soroksáron, Cegléden, vagy Piliscsabán, vagyis ismerős tájakon járnék, házi kosztot ennék, vagy kedvenc focicsapatomnak szurkolnék, merthogy a Williams által megzenésített versciklusban még bizony fociznak is. Hol egy fuvallat finomságával, hogy egy orkán erejével elevenítette meg világsztárunk. Sajnálhatja, hogy nem élt még egy évszázadnyit, Williams úr!
Fellélegzés 6.
Ha a trombita beszélni tudna, akkor minden bizonnyal olyan hangon szólalna meg, ahogyan Boldoczki Gábor. A teremtés azonban ügyesebben rendezte el a dolgokat, és nekünk van alkalmunk meghallani, hogy Boldoczki fújja a trombitáját. Kész csoda. Rendelkezik azzal a képességgel, hogy akárhányadszorra is áll ott a pódiumon, mindig úgy tűnik, hogy most halljuk először. Annyira vérbő, annyira eredeti, annyira hihetetlen, hogy még ezt is meg tudja csinálni varázslatos hangszerével! Vagy a hangszer csinálja ezt ővele? Még tán ez is lehet. Úgy összefonódtak, hogy eldönteni sem lehet teljes bizonyossággal, hogy valójában melyik is a hangszer, és melyik annak egyik legnagyobb művésze…