Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap „Megannyi Mózes, kezükben a cselló a kőtábla” – Finálé közelben a Fesztivál...

„Megannyi Mózes, kezükben a cselló a kőtábla” – Finálé közelben a Fesztivál Akadémia

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Szegő András szubjektív blogbejegyzéseinek negyedik részében azokból a koncertekből válogatott, amelyek előkészítették a Fesztivál Akadémia Budapest fináléját.

Fellélegzés 13.

Mielőtt hozzákezdenénk a Piszkos Fred olvasásához, aligha igényeljük, hogy egy pasas elemezze a regény szerkezetét, a Hippolyt, a lakáj mindenféle kommentár nélkül is tökéletesen érthetőnek tűnik, az Esernyős kurvák esetében – maga Varga Imre mesélte, hogy ez a hivatalos címe az Óbuda főterén látható alkotásának – azonnal világos, hogy mi fogta meg a mestert Párizsban, de a Magányos cédrus vagy Az öreg hölgy látogatása sem szorul magyarázatra.

- hirdetés -

Vajon miért van az, hogy mostanában mind divatosabbá válik koncertek előtt, hogy valaki a pódiumról elmagyarázza, mi a csodát is fogunk majd hallani a zenészek előadásában?

Az az érzésem, hogy valami nem stimmel. Tartok tőle, hogy éppen a legősibb ösztöneink csökevényesedtek el a civilizáltságnak nevezett fene-nagy elidegenedés, elembertelenedés nyomán, hogy éppen a legalapvetőbb gesztusok értelme halványodott el számunkra. Hogy mi a ritmus, a dallam, mik az emberi érintkezés alapelemei. Viszont remekül tudunk locsogni, fecsegni, dumálgatni.

Fazekas Gergely zenetörténész műismertető előadást tart a BMC-ben 2020. augusztus 24-én – fotó: Posztós János

Idegenné vált számunkra az az alap, az a közös nyelv, az a kiindulópont, amiből a zene géniuszai táplálkoztak, és tényleg szükségünk van közvetítőre, úgynevezett műsorvezetőre, aki segít, hogy ráérezzünk a lényegre.

A rossz vezetők éppen ezért növelik a káoszt, a jók viszont valóban eligazítanak bennünket.

Milyen szerencse, hogy a fesztiválon egy briliáns tehetség, Fazekas Gergely vállalta a művek megszólalása előtti felvezetéseket és magyarázatokat. Nem locsogja túl, nem csillogtatja felkészültségét. A zenéről beszél, annak lényegéről, igazáról, szépségéről. Nem gügyög, nem brillírozik, nem válik részévé az előadásnak. Felteszi magának a kérdéseket, amelyeket mi magunk is feltennénk, és megadja a válaszokat, amelyet mi is szeretnénk megadni, ha annyit tudnánk a zenéről, mint ő. Szép, kerek, élvezetes előadásokat tart a zenéről – meg az életről, amelyből minden nagy zene fakad.

Fellélegzés 14.

Idehaza rongyossá hallgatom kedvenc gordonkásaim, Casals, Feuermann, Pjatyigorszkij, Starker lemezeit. Az aranykort képviselik számomra, mintha az őstermészet szólalna meg általuk. Megannyi Mózes, kezükben a cselló a kőtábla. És búslakodom, hogy ezért az elementáris élményért a múltba kell ássak, mert úgy érzem, a mai sztárok gordonkája ügyeskedve, csálén, pancsolgatva, mutatóskodva szólal csak meg.

Fenyő László és Fejérvári Zoltán az Urániában, 2020. augusztus 27-én, Beethoven op. 102-es D-dúr csellószonátájának előadása közben – fotó: Felvégi Andrea

Csoda élmény számomra, hogy most gyors egymásutánban hallok két olyan csellistát is, akiknek a zenélése elemi erejű, a lényegből fakad.

Várdai István játéka valóságos kinyilatkoztatás.

Emberség és hit sugárzik belőle, hisz az életben, a szépségben, a játékban, a szerelemben, hogy a valódi élet nem a hétköznapokban rejlik, a szappanvásárlásban, a biztosítóval való levelezésben, a terméketlen politikai vitákban, hogy kinek kellene a Lánchidat felújítania. A másik, aranykort idéző csoda Fenyő László. Csellózása csupa játék, a lehetőségek végtelen tárháza, a szenzibilitás, a pillanat megszentelése. Bizonyos hangjainál az ember úgy érzi, hogy ez csak tőle, csak ott, csak abban a pillanatban, abban a közegben, abban az ihletett állapotban érvényes, abban a pillanatban azonban semmi más nem elképzelhető, s éppen az a hang egészen más dimenzióba emeli a művet. És vele bennünket is.

Fellélegzés 15.

Ugyan miként áll össze a hangversenyeken játszott zenék repertoárja? Mert adott a kánon: bizonyos szerzők, akiket rendre műsorra tűznek, s tőlük bizonyos művek, amelyeket újra meg újra elővesznek.

Bohuslav Martinů „Konyhai revű” című darabjának előadása az Urániában, 2020. augusztus 27-én: Boldoczki Gábor (trombita), Klenyán Csaba (klarinét), Lakatos György (fagott), Langer Ágnes (hegedű), Fenyő László (cselló), Borbély László (zongora), Bajári Levente (tánc), Csokán Vivien (tánc) – fotó: Felvégi Andrea

De biztos, hogy okvetlenül csak azokat a komponistákat kellene mindig elővenni, akiket kineveztek „nagynak”, s az ő műveik közül is éppen azokat, amelyek valódi slágerekké váltak az évszázadok során?

A fesztivál egyik legszenzációsabb vonása, hogy bátran, olykor vakmerően hozzá mertek nyúlni alig játszott mesterek műveihez, vagy legendás szerzők olyan alkotásaihoz, amelyek többnyire a polcokon porosodnak.

A biztosnak számító repertoár mellett hetykén előkaptak ezek közül jónéhányat, hogy estéről estére revelációt okozzanak. Janáček, Martinů, Vaughan Williams, Dowland, Leclair és a nagy repertoár perifériáján lévő számos más zeneszerző került elő, csupán zenetörténeti olvasmányokból ismert alkotók váltak szupersztárokká az előadók jóvoltából, ahogy az is kiderült, hogy Brahms, Sosztakovics, Schumann vagy Ravel életművében is jócskán rejlik még felfedeznivaló. Kérjük folytatni, ti ragyogó tehetségű, csillogó szemű gyerekek!

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X