Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Mégsem maradt el az ünnepi tűzijáték – Így folytatódott a Fesztivál Akadémia

Mégsem maradt el az ünnepi tűzijáték – Így folytatódott a Fesztivál Akadémia

Szegő András szubjektív blogbejegyzéseinek második részében azokról az élményekről ír, amiket a Fesztivál Akadémia Budapest augusztus 21-i és 22-i koncertjein tapasztalt a Zeneakadémián.

Fellélegzés 7.

- hirdetés -

Megint egy dalciklus? Nem lesz sok egy kicsit? Meggyőződésem, hogy az idő mindinkább meghaladta a műfajt. Egyre inkább sztárénekesek martaléka lett, magamutogatással, manírokkal, a zene ürügyén előlopakodó nárcizmussal, könnyes szemmel, vigyori mosollyal, megrendült, teátrális pózokkal.

Erdős Attila és Nagy Péter Schumann „A költő szerelme” című dalciklusának előadásában a Zeneakadémia Nagytermében 2020. augusztus 21-én – fotó: Felvégi Andrea

A sztárelőadó sokkal intenzívebb hatással van önmagára, mint a közönségére. Túlzott várakozásaim tehát nem voltak Erdős Attila (bariton) és Nagy Péter (zongora) Schumann-ciklusa („A költő szerelme”) előtt, inkább a túlélés volt a célom, míg meg nem szólalt egy önmagában is lenyűgöző baritonhang.

Ide kapcsolódik:
Fesztivál Akadémia a felszabadultság jegyében – Fesztiválnapló 1. rész

Nem előadott, hanem beszélt, mesélt, hatása alá vont, vitt magával. Vele féltem, örültem, reméltem, szomorkodtam, hittem, és véltem kilátástalannak az egészet, játszottam pajkos lehetőségekkel, vagy döbbentem rá kiábrándultam, hogy csak magamat ámítottam. Nem csodás dalokat adott elő, hanem megosztotta búját, baját, örömét a közönséggel. Vallomások, párbeszédek voltak, anélkül, hogy a másik fél megszólalt volna… És milyen szerencse!

Fellélegzés 8.

Még hogy elmaradt volna az idei ünnepi tűzijáték Budapesten? Ki állított ilyet? Mert ez nem más, mint rút félrevezetés! Jó, ez nem a Gellért-hegy és a Duna fölött zajlott, mindenféle égő, röpködő, szikrázó hókuszpókuszok puffogtatásával, hanem a valódi prométheuszi tűz megidézésével, az igazi isteni tűz felgerjesztésével történt a Zeneakadémia Nagytermében. Mert Beethoven C-dúr vonósnégyese (op. 59/3) maga az élet tüze, lángja, parazsa, az élet maga. Sejtelmes, titokzatos, perzselő, égető, rejtélyes, mindent beborító, fényt adó, sőt olykor gunyoros is, amely egyszerre figyelmeztet nagyságunkra és kicsinységünkre. Nem is lehet rosszul, vagy közepesen előadni, mert az smonca, nyivákolás, húr-reszelés. Viszont azok, akik beavatottként ismerik ennek a frenetikus műnek az eredőjét, lényegét, metafizikus titkát, azok képesek Beethoven tettestársai lenni a nagy mágiában.


Kelemen Barnabás, Daniel Rowland, Kokas Katalin és Maja Bogdanović Beethoven C-dúr vonósnégyesének (op. 59/3) előadásában 2020. augusztus 21-én, a Zeneakadémia Nagytermében – fotó: Posztós János

Ők persze nincsenek túl sokan, de a Kelemen–Rowland–Kokas–Bogdanović kvartett közéjük tartozik. Dacuk, dinamikájuk, olykor pimasz hetykeségük, máskor alázatos megrendültségük, és mindenek felett féktelen, szilaj, magukkal ragadó szabadság-élményük valóban a bibliai teremtésélmény megosztóivá teszi őket. De jó volt részesének lenni ennek! Annál is inkább, mert a teremtés folytatása már elég gyatrára sikerült. Erről azonban már nem Beethoven tehet…

Fellélegzés 9.

Az alkotók utolsó művei külön mitológiáját képezik a zene történetének. Valóban rejtélyes, misztikus, felfoghatatlan, nem emberi léptékű művek ezek, különleges színekkel, hangulatokkal, általunk túlviláginak vélt, mennyei, vagy pokoli víziókkal – gondoljunk Bachra, Mozartra, Beethovenre, Offenbachra, Mahlerre vagy Schubertre –, amelyek méltán kerekítették le zseniális pályájukat – bennem azonban rendre ágaskodik egy kérdés: honnan a csudából tudták, vagy érezték, hogy ők bizony rövidesen meg fognak halni? Hiszen, ha pár évvel korábban fedezik fel a penicillint, a Salvarsant, ha tudják már műteni a szívbillentyűt, akkor kigyógyulnak a halálukat okozó betegségekből, és akár máig élhetnének, mint Marci Hevesen. Vagy ha évekkel korábban csap valamelyikükbe egy villám, netán üti el szekerével egy elbóbiskoló parasztlegény, akkor az éppen utoljára komponált művükben éreznénk ezt a nem-evilági hangulatot, misztériumot? És vajon mennyire lenne a halál közelségét valóban érezni, vagy csak belemagyarázni Sosztakovics utolsó heteiben komponált brácsaszonátájában?

Maxim Rysanov (brácsa) és Fejérvári Zoltán (zongora) Sosztakovics Brácsaszontájának (op. 147) előadásában 2020. augusztus 22-én, a Zeneakadémia Nagytermében – fotó: Felvégi Andrea

Ezer szerencse, hogy mindez csöppet sem okozott értelmezési gondot a brutális terjedelmű, és brutálisan nehéz, agyafúrtan nyakatekert mű két bravúros előadója, Maxim Rysanov és Fejérvári Zoltán számára. Megrendítően, a maga teljes zenei-morális igazságában és szépségében eljátszották, mint a 20. század egyik legintenzívebb szonátának egyikét. Nem a múltat idézi, nem a jövőbe lát, ez a zene, ha van ilyen, az örökkévalóságnak szól.

Promóció

A csodálatos, reményt adó zene

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
- hirdetés -
X
X