Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap A magyar realizmus titkai - Munkácsytól Mednyánszkyig a Nemzeti Galériában

A magyar realizmus titkai – Munkácsytól Mednyánszkyig a Nemzeti Galériában

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Elindut a Szépművészeti Múzeum blogja a Papagenon, melynek első bejegyzésében a kiállítóhely (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria) Változatok a realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig című állandó tárlatát járjuk körbe részletesen.

A kiállításon kiemelt helyet kaptak Munkácsy Mihály fő művei, csakúgy, mint Paál László, Deák Ébner Lajos, Fényes Adolf és Koszta József alkotásai. Az említett alkotók mellett Mednyánszky László művészetének is kiemelt figyelmet szenteltek a kurátorok. A termekben a jól ismert műveken túl eddig raktárban őrzött kiváló alkotásokkal és egy nemzetközi válogatással is találkozhatnak a látogatók.

A merev monografikus csoportosítást az elmúlt években felváltotta egy, a művészeket és a műveket tágabb összefüggések mentén tárgyaló szemlélet – ezt követi a 2019 decemberében megnyílt újragondolt és -rendezett tárlat is.

A kiállítás vezérfonala a címnek megfelelően a realizmus és változatai. Bár a valóság megragadása, az embert körülvevő világ minél pontosabb leképezése régóta foglalkoztatja a művészeket,  a 19. század tekinthető a realista törekvések évszázadának, amikor a festők és szobrászok koruk társadalmának és valóságának hiteles és objektív bemutatását tűzték zászlajukra.

A termeken végigsétálva feltárul előttünk a 19. század végének világa: a kisvárosi utcák és vidéki tájak, a magyar falusi élet jelenetei és színgazdag enteriőrjei, életképek a nagyvárosok környezetéből, a gazdag nagypolgárság szalonjainak fényűző világa és a városi szegények hétköznapjai:

Deák Ébner Lajos: Vadmályvák útja, 1880 körül

A magyar plein air festészet egyik szép példája a magyar Alföld városához, Szolnokhoz kötődik. A Tisza széles folyama, a hosszú, forró nyarak, a finoman szálló homok és por, a tengernyi pusztaság, valamint a színes viseletekbe öltözött emberek mind olyan festői élményt jelentettek, amellyel sem az Alpok tájain, sem máshol nem találkozhattak a festők.

Deák Ébner Lajos: Vadmályvák útja, 1880 körül

Szolnok egyik legjelentősebb mestere Deák Ébner Lajos, aki párizsi és barbizoni évek után 1887-ben költözött haza Magyarországra, de már 1875-től Szolnokon töltötte a nyarakat. Egy festő barátjának 1881-ben ezt tanácsolta Párizsból: „Kis képet! Egy-két alakkal, valami érdekes motívum, szélesen kezelve és élénken színezve. És ami a fő, világosan, amennyire csak lehet. (…) Én magam is nagyobbrészt ilyen dolgokat csinálok és még egy sem maradt a nyakamon.”

Fényes Adolf: Néma utca, 1889.

Fényes Adolf hosszú alkotópályáját nagyban meghatározták a szolnoki művésztelepen töltött nyarak. A Néma utca című festmény a Szegény ember-ciklussal egy időben készült, amikor a nehéz sorsú alföldi parasztság mindennapi életét, lélektani mélységű megfigyeléseit festette meg. A csendéletszerűen mozdulatlan és elhagyott falusi utcán a szabálytalan ritmusú házsorok látványa a fényviszonyok – a napsütötte, világos foltok és a sötét, nehéz árnyékok – kontrasztjában bontakozik ki.

Fényes Adolf: Néma utca, 1889.

Koloritja visszafogott, ugyanakkor az ég kékje már a későbbi, színes paraszti világot ábrázoló képeit előlegezi meg. A festmény a nagybányai festők egykorú műveivel állítható párhuzamba. A tájkép azért érdekes és újszerű, mivel a képformátum kiszélesítésével hangsúlyosabbá vált a virágos baloldal, így apró figurái mintha a barátságos nyári természet tenyerén sétálnának.

Karlovszky Bertalan: Duzzogók, 1884.

Karlovszky Bertalan az 1880-as évek elején tanult Munkácsy Mihálynál, aki, Bruck Miksát idézve, „(…) valóssággal védője volt a Párizsba került fiatal magyar festőknek. Mindenkit ellátott, ha kellett, tanácsokkal, ha kellett, más anyagi segítséggel is. Ekkoriban jött ki Karlovszky, akit ő igen kedvelt…” Érdekes, hogy miután a fiatal festő önállóan kezdett el Párizsban dolgozni, Munkácsy gyakran korrigálta még az alkotásait, ha elégedetlen volt velük.

Karlovszky Bertalan: Duzzogók, 1884.

A Duzzogók című alkotás állítólag akkora népszerűségnek örvendett annak idején a francia fővárosban, hogy másolatait kirakatok dekorálására is használták. Az aprólékosan megmunkált franciás könnyedségű alkotáson a duzzogó pár egy klasszikus párizsi szalon hangulatban látható, a háttérben finom, karcsú nyakú vázával, képekkel és egy keleti esernyővel. A könyöklő női alakon különösen érezhető Munkácsy hatása: akár a mester egyik szalonbeli miliőjében is tökéletesen megállná a helyét.

Mednyánszky László: Tavaszi domboldal, 1890-es évek első fele

Mednyánszky László festészetének egyik legismertebb műfaja a tájkép. A különböző stílusú és hangvételű festmények közül a legjellegzetesebb a tompa fényű, ködös vagy alkonyi vízparti tájak csoportja. Ezért is különleges a Tavaszi domboldal: szokatlanul derűs, élénk alkotás életművében.

Mednyánszky László: Tavaszi domboldal, 1890-es évek első fele

Munkácsy Mihály: Ásító inas, 1868-1869.

A korán árvaságra jutott festőt 1851-ben vette magához a nagybácsi, Reök István, aki következetes vasszigorral nevelte, hogy felkészítse őt az életre. Az ábrándos természetű, kissé félszeg gyermeket az ügyvéd alkalmatlannak tartotta a szellemi pályára, ezért iparostanoncnak adta: a kisfiú alig volt tízéves, amikor Lángi mester asztalosműhelyében életre szóló, de nem feltétlenül pozitív tapasztalatokat szerzett, ami azután művészetében is vissza-visszatérő, hol egyértelmű, hol burkolt motívummá vált. Az „Ásító inas” ezeknek az éveknek az emlékét őrzi: hogy konkrét önarckép-e, mellékes, sokkal érdekesebb, hogy egy olyan realista életképről van szó, melyre rátekintve szinte nekünk is ásítanunk kell. A kifejező erőnek hála érezzük a fáradtságtól elkínzott fiatal inas elgémberedett végtagjait, az egész testét átható kialvatlanságot és kimerültséget.

Munkácsy Mihály: Ásító inas, 1868-1869

A tanulmányfej egyben tónustanulmány is: a sötét háttérből az inas arcára eső fény, a gyöngéd átmenetekkel kiemelt formák, a részletek hiteles gazdagsága – a vörös szemhéj, a kidagadt alsó szempillasor –, illetve a fehér ing és a bőr színe is él. A mű megfelel Munkácsy „sírva vigadó” természetének, híresen érzékeny lelke elnyomott fájdalmai leképezésének, melyet e tompa, halk, fojtott szenvedélyű alkotásban fejezett ki, tömören és egyedien. A világ alighanem egyik legismertebb ásítást ábrázoló művén Munkácsy nemcsak az egyén, hanem egy egész társadalmi osztály nehéz sorsát a néző elé tudta tárni – ráadásul mivel jól ismerte és átélte e réteg sorsát és fájdalmait, mindezt mély együttérzéssel, érzékenységgel és manírmentes őszinteséggel tudta ábrázolni.

Munkácsy Mihály: Rőzsehordó nő, 1873.

Munkácsy Mihály egyik legismertebb képében sokan a nehéz munkában megfáradt ember hiteles, elmélyült ábrázolását látták kortársai és ezzel együtt egy társadalomkritikus hangot. Pedig a fiatal nő arcán nem annyira a fáradtság és az elgyötörtség jelei tűnnek fel, sokkal inkább filozofikus, meditatív csöndet érzünk.

Munkácsy Mihály: Rőzsehordó nő, 1873.

Az asszony munka közben megpihen, elgondolkodik, arca kisimul, kezét összekulcsolja ölében – talán éppen elmond egy imát magában. Ezt a belső csendet erősíti föl a természeti környezet, ami minden bizonnyal a barbizoni erdő. A csaknem az egész képfelületet betöltő, magányos, tájba helyezett figura szinte teljesen egyedülálló kompozíciós megoldás a festő életművében.

A szeptember 2-án a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett A realizmus zamata címre keresztelt Borszerda esten mélyebben is megismerhetik ezt a páratlan tárlatot, finom borokkal, kellemes élő zenével és a megunhatatlan budapesti panorámával megspékelve.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X