Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Berlász Melinda: „Életre szóló kapcsolat fűz a Zenetudományi Intézethez"

Berlász Melinda: „Életre szóló kapcsolat fűz a Zenetudományi Intézethez”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Berlász Melinda Szabolcsi Bence-díjas zenetörténész, az MTA Zenetudományi Intézetének nyugalmazott főmunkatársa idén vehette át a Széchenyi-díjat a 20. századi magyar zenetörténet területén folytatott hiánypótló kutatásai elismeréseként. Tudományos eredményeiről pályatársa, Szőnyiné Szerző Katalin kérdezte őt.

- hirdetés -

– Kedves Melinda! Pályatársaid és a Téged tisztelők nevében elsőként hadd fejezzem ki őszinte örömömet, gratulációmat Széchenyi-díjad alkalmából. Régi barátság fűz össze bennünket, hiszen 1974 szeptembere óta ismerjük egymást. A Zenetudományi Intézet Országház u. 9. sz. alatti legendás műemlék épületében 9 éven át voltunk szobatársak. Mindketten – más-más időben – Szabolcsi Bence és Bartha Dénes zenetudományi tanszakáról kerültünk a hazai zenetudományi kutatások fő áramába. Elég volt sokszor csak egymásra nézni, és máris érteni véltük, mit gondolhat a másik.

Jelen írás az Országút c. folyóirat 2020/12. számában megjelent cikk eredeti, hosszabb ősváltozata.

Akkoriban indult a MTA öt kötetes Magyar Zenetörténeti Kézikönyvének előkészítése, s Te a 20. századi, én a 19. századi munkacsoportban lettem részese a kötetek háttér munkáinak. –  Kiindulópontként idézzük fel, mit tartalmaz a kitüntetésedhez fűzött értékelés, amely egyrészt a Magyar Tudományos Akadémiához, illetve a Magyar Művészeti Akadémiához való kapcsolatodat jelzi, másrészt életműved tudományos eredményeit alapvetően két meghatározás alapján összegzi. Elsőként a 20. századi magyar zenetörténet területén végzett hiánypótló kutatásaid eredményességét, továbbá az emigrációba kényszerült, hazánkban ismeretlenségre ítélt magyar zeneszerzői és előadói életművek szellemi visszacsatolásáért tett szolgálatodat méltatja a kitüntetés.

– Igen, ebben a rövid szakmai definícióban bámulatos módon benne rejlenek több mint öt évtizedes munkásságom legfontosabb elemei: az intézményi keretek és tudományos irányultságom lényeges összetevői. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetéhez valóban életre szóló kapcsolat fűz: immár 24 éves koromban történt alkalmazásom óta a mai napig itt találtam meg alkotómunkám ösztönző lehetőségét, és hála igazgatóimnak, az Erdődy-palota első emeleti, egykori munkaszobám falai között még ma is elmélyült munkálkodást folytathatok. Ez a szellemi műhely a maga időről-időre változó tudományos programjával döntő módon befolyásolta kutatásaim főbb irányát, és lehetőséget biztosított választott témáim megvalósítására.

Berlász Melinda művei – fotó: MMA

A definícióban említett másik köztestülethez, a Magyar Művészeti Akadémiához való csatlakozásom csak néhány éves múltra tekint vissza. Bár már a ’90-es évek elején, meghívott előadóként kortárs zeneszerzőkről tartottam előadást a Kecske utcában, levelező tagságom realizálására 2017-ben, a Művészetelméleti tagozat megtisztelő választásának eredményeként került sor. Időről időre tapasztalom, hogy a művészeti tagozatok szerteágazó tevékenysége új élményekkel és ismeretekkel érinti, formálja zenetudományos szemléletemet.

– Most, ha nem haragszol, ugorjunk vissza néhány évtizedet az időben, egészen pályakezdésedig, sőt tanulmányaid időszakáig.

– Ha visszatekintek ezekre az évekre, szinte gondviselésszerű folyamatnak látom a zenetörténész szakterületre való felkészülésem és pályakezdésem útját. Az első ösztönzés természetszerűen Édesapám, Berlász Jenő történészi példájából eredt, de ezzel egyidejűleg egyre erősebbé vált bennem a zenéhez tartozó irodalmi tevékenység vágya is. Édesapám ezt komoly szándéknak tekintette és támogatta, hogy középiskolás tanulmányaimat a Zeneművészeti Szakiskola és a Zenegimnázium egységes oktatási rendszerében végezzem. Már ekkoriban tudatosult bennem, hogy a zenetörténészi pálya előzményeként a legeredményesebb felkészülést a konzervatórium zeneszerzés tanszaka biztosíthatja. Az intézmény nagytekintélyű zeneszerző tanárának, Sugár Rezsőnek osztályában végeztem, és az itt megalapozott zeneelméleti tudás birtokában, az érettségit követően, 1961-ben felvételt nyertem a Zeneakadémia zenetudományi tanszakára, jellemző módon egy zeneelméleti jellegű, Gesualdo-madrigálokkal foglalkozó témával.

Ide kapcsolódik:
A kórus élén: Bárdos Lajos - #BeszélőKépek

A Zeneakadémia zenetudományi tanszaka ekkor már egy évtizede működött, többnyire 2-3 évente nyert felvételt itt három-négy megalapozott műveltségű, kiválasztott aspiráns. Tanáraink a magyar zenetudomány kiválóságai voltak, a már általad is említett Szabolcsi Bence tanszékvezető professzorunk és Bartha Dénes mellett Bárdos Lajos, Gárdonyi Zoltán és Ujfalussy József főtanszak tanáraim nevét említeném még. Az eltelt évtizedek során irántuk érzett tiszteletem arra inspirált, hogy 20. századi kutatóként egynémely publikációmban munkásságuk értékeit felmutassam. Ily módon már 1969-ben Szabolcsi Bence írásainak első bibliográfusa lehettem, Homolya István kollegámmal, a későbbi években Bartha Dénes munkásságának kevéssé ismert folyóirat-szerkesztői és zeneigazgatói működését dolgoztam fel, Bárdos Lajos, Gárdonyi Zoltán és Sugár Rezső zeneszerzői életműveinek alapkutatásait pedig magyar és angol nyelvű kismonográfiákban, a Magyar zeneszerzők sorozat szerkesztőjeként publikáltam. Ujfalussy József előtt, aki mintegy harminc éven át osztályvezetőm volt, egy emlékére készült monumentális kötetben – Grabócz Mártával közösen – szerkesztőként, továbbá egy unikális értékű életinterjú készítőjeként és közreadójaként róhattam le tiszteletemet.

– A továbbiakban érdemes lenne a fentebb idézett hiánypótló kutatásaid vonulatában azt is megvilágítani, melyek voltak a Magyarország Zenetörténete című, ötkötetes intézeti sorozat munkálataihoz kapcsolódó köteteid, s velük párhuzamosan kik voltak azok a 20. századi magyar zeneszerzők, akiknek életművét egyéni inspirációd nyomán feldolgoztad. E művek eredményei azután, mint látjuk, új forrásismeretként szervesen beépültek a 20. századi magyar zenetörténet életmű- és korszakkutatásainak tervébe.

– Ezt a kérdést csak többoldalú megközelítésben tudom megválaszolni. Vissza kell térnem a magyar zenetudomány ’70-es évekbeli intézménytörténeti helyzetének felidézéséhez, kutatói állományának lehetőségeihez. Ismeretes, hogy a humántudományok között a magyar zenetudomány intézményesülése igen megkésetten, mintegy 15 évvel a II. világháború hazai lezárulását követően, 1961-ben valósulhatott meg a Bartók Archívum megalapításának továbbfejlesztéseként. Mintegy évtizednyi periódusra volt azonban szükség ahhoz, hogy a Szabolcsi Bence igazgató felkérésére szerződtetett három-négy muzikológus oldalán egy-két pályakezdő munkatárs is alkalmazást nyerjen. Ebben az intézményi periódusban, 1966-ban, minisztériumi ösztöndíjasként kezdtem meg kutatóintézeti működésemet. A kutatási témák kialakításában a korabeli magyar zeneélet eseménytörténeti fordulatai is szerepet játszottak, nevezetesen a ’60-as években jelentkező nemzedékváltás, amely Dohnányi és Kodály halála szomszédságában a századelő néhány kimagasló komponistája, tudósa, zenepedagógusa elvesztésével a tudományt is érintette: 1960-ban Weiner Leótól, 1963-ban Lajtha Lászlótól, 1966-ban a fiatalon eltávozó Járdányi Páltól búcsúzott el a magyar zeneélet. Kezdő kutatóként szembesültem e nagyformátumú alkotók életműveinek irodalmi feldolgozatlanságával. A hiányok pótlásának igénye, főként a hagyatéki források megőrzésének és feldolgozásának feladata ösztönzően hatott terveimre.

Ide kapcsolódik:
„A minden szabálynál erősebb követelmény: a belső rend” - Lajtha László élete

Lajtha László életmű-kutatása mellett döntöttem. Első megközelítésben népzenetudomány-történeti vizsgálatokat folytattam egykori munkahelyén, a Néprajzi Múzeum adattárában. A ’70-es évtized végén elkészült első kutatástörténeti monográfiám, A múlt magyar tudósai című, Akadémiai kiadó sorozatában. A továbbiakban a családi hagyatékkal foglalkoztam, majd az évek során a párizsi forrásanyaggal való ismeretszerzésre is alkalmam nyílt. A biográfia és a kompozíciótörténet lényeges információit, a magyar és francia levelezés meghatározó egységeit, a műfajtörténeti szerveződés sajátosságait, mintegy félszáz közleményben értékeltem, publikáltam. Az 1992-es Lajtha-centenárium alkalmával közreadtam Lajtha László összegyűjtött írásainak I. kötetét (Akadémiai Kiadó, 1992) és megrendezhettem az első Lajtha-kiállításokat a Néprajzi Múzeumban és a párizsi Magyar Intézet falai között. A napjainkban elhunyt Fekete György elnök úrral kapcsolatos visszatekintésem során döbbentem rá, hogy a múzeumbeli centenáriumi tárlat megnyitó beszédét éppen Ő tartotta.

A másik 20. századi nagymesterhez, Weiner Leóhoz fűződő tevékenységemet a Zeneakadémia könyvtára gyűjteményi körébe örökül hagyott Weiner-hagyaték feldolgozása, valamint a Király utcai emlékszobában rendezett kiállítás több évtizedes szolgálata indította el. Ez irányú tevékenységem arra a felismerésre vezetett, hogy Weiner zeneakadémiai, kamarazenei munkássága olyan nemzetközi hírnevet teremtő zenepedagógiai örökség, amelynek bámulatos érdemeiről a világban szétszóródott, hírneves tanítványok egyöntetű elismeréssel, rajongó tisztelettel vallanak. Az 55 Weiner-tanítvány szóbeli és írásbeli emlékanyagának gyűjtését és közreadását (Weiner Leó és tanítványai, 1985, 2003) ténylegesen az „utolsó órában” végezhettem el. Értékelésük tükrében elvi szinten is megvilágosodtak a magyar kamarazene-oktatás legendás mesterének pedagógiai titkai.

– A Járdányi és a Veress Sándor-kutatásaidhoz milyen felismerések vezettek?

– Ezek az életmű-vizsgálatok más irányból, több lépcsős előzmény útján alakultak ki. Be kell vallanom, hogy Kodály és Bartók életművének példája, amelyben egy sajátosan magyar 20. századi jelenségként a zeneszerzői alkotás és a tudományos kutatás megbonthatatlan egysége bontakozott ki, évtizedeken át foglalkoztatott, és arra inspirált, hogy azokat az utódokat és Kodály-tanítványokat, akikben e kétoldalú készség és elkötelezettség továbbélt, mint a hagyomány átörökítőit e történeti folyamat részeseiként értékeljem. E tudós zeneszerzők egyike Lajtha László volt, mint Bartók és Kodály népzenekutatói munkásságának közvetlen munkatársa, a másik Kodály- és Bartók-tanítvány, a mellettük működő kutató-asszisztens, Veress Sándor volt, a harmadik nagy személyiség pedig a Kodály-tanítványok legfiatalabb nemzedékének képviselője, Járdányi Pál. (E hagyományozódás kérdését előbb kandidátusi disszertációmban, majd 2013-ban a Kodály Zoltán és tanítványai. A hagyomány és hagyományozódás vizsgálata két nemzedék életművében című tanulmánykötet koncepciójában szerzőként és szerkesztőként 2007-ben ismét felvetettem.) E hagyományozódási láncolat végpontjaként Járdányi tudományos, publicisztikai és zenekritikai írásainak vizsgálatával foglalkoztam (Járdányi Pál összegyűjtött írásai, MTA ZTI 2000.).

Berlász Melinda – fotó: MMA

– E megközelítések csak közvetve illeszkedhettek a kézikönyv funkciójú, Magyarország Zenetörténete ötödik kötetébe.

– Igen, ezek a témáim egyéni megközelítésként születtek, viszont eredményeik a tudománytörténet vonatkozásában közvetlenül is beépíthetőnek bizonyulhattak volna, a kézikönyv megvalósulása esetén. Ami a Veress-kutatást illeti, az szintén hiánypótló kezdeményezésként merült fel. Minthogy 1980-ig szakmai környezetemben nem került szóba Veress Sándor neve, a kézikönyvhöz kapcsolódó folyóiratok és dokumentumok tanulmányozása során szembesültem a Kodály- és Bartók-tanítvány Veress Sándor zeneszerző és népzenekutató ’40-es évekbeli, a magyar zene életében betöltött vezető szerepével.

– Ezeknek a Veress Sándorral kapcsolatos terveidnek én a közvetlen szemtanúja voltam. Mi, akik akkor az intézeti szobában körbevettünk, aggódva észleltük, milyen sok falba ütközöl.

– Ez így van. Felismerésem ekkor sürgető lépésre vezetett. Megkíséreltem, hogy az 1949-ben emigrációba kényszerült, itthon ismeretlenségre ítélt Veressel mielőbbi tudományos kapcsolatot teremtsek. A Svájcban élő, 70-es éveit már betöltött mester első tudományos célú felkeresése ekkoriban nem volt problémamentes. Végül egy svájci egyetemi ösztöndíj megpályázása útján, a magyar zenetudomány első követeként háromhetes együttműködés keretében teljesült a tervem. A professzorral való konzultációk eredményeként 1982-ben munkásságát feltáró tanulmánykötet jelent meg Budapesten, a három évtizedes szellemi vasfüggöny felszámolásának jegyében, a mester 75. születésnapja alkalmából (Berlász–Demény–Terényi: Veress Sándor. Tanulmányok, Zeneműkiadó, 1982.). Évtizednyire szélesülő együttműködésünk gyümölcseként Veress 1930-as moldvai gyűjtése kéziratának budapesti kiadása is valósággá vált (Veress Sándor: Moldvai gyűjtés. in: Magyar Népköltési Gyűjtemény XIV., Múzsák, 1989). A magyar vonatkozású terveket Veress halála után is folytattam: kórusműveinek két kötetes kritikai közreadása által az egykori magyar karművek nagy csoportja is visszatérhetett az alkotó által elképzelt, eredeti rendeltetésének helyére. (Veress Sándor: Kórusművek. I.–II., Editio Musica, 2007, 2010.) A Veress-kutatás első, ’80-as években megjelent hazai kiadványai, mint az emigráció szellemi visszacsatolásának publikus eredményei, fordulatjelző szerepet töltöttek be a korabeli zenetudományi szemléletben.

– A kézikönyv munkálatairól és sorsáról is ejtsünk még néhány szót.

– Mint köztudott, a kézikönyv 20. századi kötete, hasonlóan a megelőző évszázadokat feldolgozó két kötethez, személyi és anyagi feltételek hiányában végül nem valósulhatott meg.

– Ha egy másik intézmény nézőpontjából, az általam vezetett Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának e századokra vonatkozó, mintegy 5 milliónyi forrásoldalt kitevő és még átvizsgálandó kézirataira, vagy a magyar zeneműkiadásnak a 19. század közepétől felívelő 10 millió oldalnyi jelentős teljesítményére gondolunk, ez nem is csoda.

A hatalmasra duzzadt forrásmennyiség ellenére a ’80-as és a ’90-es években folytatott intenzív kötet előkészítő periódusban jelentős publikációk, kéziratok, kötettanulmányok és gyűjtemények születtek. Ezek közül csupán két kiadványsorozatra térek ki. Akkoriban úttörő kutatói vállalkozás volt az 1945 utáni levéltári források tematikus feltárása, amelyet a ’80-as évek elején Tallián Tiborral kezdeményeztünk az 1945-től 1956-ig terjedő évtized zenei eseménytörténetének közzététele céljából. A több száz korabeli iratot a Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez sorozat három kötetében (MTA ZTI. I.–II.1985, III. 1986) adtuk közre, a korszak zeneéletének és zeneoktatásának forrásanyagaként. A másik hiánypótló kiadványsorozat létrejötte szintén a kézikönyv előkészítésének szolgálatában valósult meg: a 20. századi magyar zeneszerzők nemzedékeinek életmű feldolgozását teljesítő, tudományos igényű kismonográfiák keretében. A magyar és angol nyelvű sorozat köteteinek tartalmi, szerkezeti megtervezése és szerkesztése 1998-tól kezdve munkásságom részévé vált. Eredményességéről vall a napjainkban publikált 40. kötet, mely Mihalovich Ödönről, s a 41. kötet, mely Volkmann Róbertről szól.

– Az új zenetörténész nemzedékekkel való kapcsolatodról még nem is beszéltünk.

– Valóban, főként a kézikönyv munkálatok tudományszervezői tevékenysége adott alkalmat számomra a fiatal kutatókkal való munkatársi érintkezésre. Néhányan közülük az évek során munkatársaimmá váltak, számos társukkal viszont a zeneszerzői kismonográfiák szerzőiként dolgoztam együtt. Más vonatkozásban pedig az igen nagyszámú DLA- és PhD-dolgozatok bírálójaként és témavezetőjeként is folyamatos érintkezésben vagyok velük.

Ide kapcsolódik:
Demény Balázs: „A jó stressz motivál”

– Zárszóként magánéletedről is szóljunk néhány szót. A fiatalabb kollégáid számára mindig is vonzó példa voltál. Egy munkahelyi közösségben különös kincs, ha a veled szemben ülő másik emberben megbízhatsz. Soha semmilyen intrikában nem vettél részt: dolgoztál mindig az adott témádon, hűségesen. Egy-egy mondattal megnyugtattál, ha bajban voltam, irányt mutattál.

– Én őszinte hálát érzek e téren mindenki iránt, akik családomban, életemben hozzám tartoztak és tartoznak ma is. A szüleimen kívül férjemnek, Károlyi Pál zeneszerzőnek, pályakezdésem új zene felé irányuló törekvéseiben nyújtott útmutatásáért, zeneművész lányaimnak, Zsuzsannának és Zsófiának karnagyi és hegedűművészi pályájukból eredő zenei élményeim sokasodásáért, de legfőképpen igaz szeretetükért. Végül mindezeken felül az öt leányunokám életben tartó ajándékáért.

Kedves Melinda, köszönöm a beszélgetést.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X