Call center, Y generáció, Mozsár Műhely. Októbertől ismét megtekinthető Spáh Dávid filmrendező első színházi alkotása, a Call girl. Az előadásról, annak inspirációiról, lehetséges Y generációs útkeresési perspektívákról, alkotói merészségről és szabadságról az előadás főszereplőjével, Mészáros Piroskával beszélgettünk.
– Milyen előzmények merülnek fel a Call girl kapcsán? Ha jól tudom, sok mindent kipróbáltál a munka terén a színházi világon kívül is.
– Ott kezdődik az egész, hogy mivel szabadúszó lettem, nem volt állandó munkám, pénzre pedig mindig szükség van. Álltam és gondolkoztam, hogy mit lehetne csinálni esetleg valami mást, ha nem színházat. Megpróbáltam több dolgot is, belekóstoltam ebbe-abba. Vezettem budapesti városnéző túrákat, kocsmatúrákat és melóztam szabadulószobában is. Ezek azon felül, hogy színesek, nagyon emberközpontúak, nyelvspecifikusak is – beszélek angolul, németül és spanyolul is.
– Honnan jött ez a három nyelv?
– Német kéttannyelvű suliba jártam, gimiben pedig angolul is elkezdtem tanulni. Aztán nyaranta külföldi önkéntes táborokba mentem, ahova egész Európából jöttek emberek, színjátszó foglalkozást tartottunk a helyieknek angolul. Az angolt azóta is napi szinten használom.
MOST FESZT 2020
A járványhelyzet miatt elhalasztott MOnodráma és STúdiószínházi FESZTivált 2020. szeptember 22. és 27. között rendezték meg.
Mészáros Piroska és a Call Girl – a túlélés története című produkció alkotóközössége a MOST FESZT 2020 közönségzsűrijének díját kapta.
A spanyol onnan jött, hogy voltam Olaszországban és szinte senki nem beszélt angolul. Így ott jött bennem az ötlet, hogy akkor én majd megtanulok spanyolul, és azzal megértem az olaszokat is. Voltam Mexikóban is ennek következtében önkéntes munkán három hétig, aztán utazgattam az országban. Nagyon klassz volt!
– Hogy kerültél call centerbe? Hogyan illeszkedtél be egy tőled teljesen idegen közegbe?
– Nagyon nehéz volt úgy munkát találni, hogy mellette tudjak színészkedni, ne kelljen lemondanom a hivatásomról. 2017 márciusában jött a multis, call center dolog fix fizetéssel, rugalmas munkabeosztással. Elindult a munka és hát nagyon más volt, mint amit én megszoktam. Sok nehézségem volt, de úgy éreztem, hogy luxus lenne, ha nem tennék meg mindent, hogy jól csináljam.
Közben jöttek különböző munkák, többek között a Tömény történelem című sorozat, aminek a második évadát forgattuk. Ott ismertem meg Spáh Dávidot, aki a Call girlt is rendezte. Gryllus Dorkának meséltem egyszer, hogy mekkora őrült hely a multi és ő felvetette nekem, hogy annyira érdekes, hogy meg kéne írnom. Na, ez teljesen szöget ütött, erőteljesen elkezdett bennem motoszkálni…
– És elindult a buli…
– Boronkay Soma dramaturg, aki nagyon közeli barátom végigkövette az egész call centeres időszakomat. Amikor megkérdeztem tőle, hogy van-e kedve megírni velem ezt a történetet, rögtön igent mondott. Gáspár Annát kerestük meg, hogy segítsen pályázni, aki szintén mellénk állt, mert aktuálisnak és érdekesnek látta, hogy nőként hogyan élem meg ezeket a multis helyzeteket, miközben teljesen más a végzettségem. Dáviddal a Tömény történelem stábbuliján beszélgettünk erről, akit elkezdett érdekelni a projekt.
– Mikortól indult hivatalosan is útjára a közös munka?
– 2017 szeptemberétől vált biztossá, hogy együtt fogunk dolgozni. Én novemberig dolgoztam a call centerben, tehát az utolsó két hónapom úgy nézett ki, hogy hoztam ki az anyagokat az íráshoz, amin aztán Somával dolgoztunk. Nagyon rossz volt már, utáltam bejárni, csak az segített át ezen a perióduson, hogy a darab miatt csinálom. Pont jött több munka, film, színház, ami biztosított anyagi feltételeket ahhoz, hogy fel tudjak mondani, így el tudtam jönni.
– Milyen volt a közös munka Spáh Dávid rendezővel?
– Nagyon jó. Ő filmes közegből jött, nem rendezett előtte színházban. Ehhez képest szerintem elképesztő jó ötletei voltak és kifejezetten jót tett, hogy egy más szemszögből nézett rá az egész sztorira, pluszt tett bele. Mi már nagyon a tartalmi részére voltunk ráfókuszálva Somával, ő pedig a formát hozta összhangba a tartalommal. A projektből tulajdonképpen ügy lett, ami elképesztően pozitív érzés.
– Mi ennek az ügynek a legfontosabb üzenete szerinted?
– Az volt a célunk, hogy szembe menjünk azzal a sztereotípiával, hogy a színházi, vagy művész emberek furcsa, bohém, elszállt emberek. Ez nem így van! Az egész call center a megélhetésről és a küzdésről szól a mostani körülményeink közt. Nagyon kardinális része az életnek, mindenkinek, főleg harminc fölött a biztonságos anyagi háttér. Ez a darab arról is szól, hogy hiába vagyunk művészek, nem hagyhatjuk ki a pénzkeresést az életünkből. El se hinnéd, hogy a darab kapcsán mennyi művész vallotta be nekem, hogy hosszabb rövidebb ideig kipróbálta a multizást! És hát az Y generáció egy jelentős része dolgozik ilyen szférában, nekik pedig a mindennapi helyzeteik köszönnek vissza az előadásban.
– Karizmatikus, bátor, humoros a karaktered ebben a műben. Milyen női figurák állnak még hozzád közel?
– Szeretem az olyan fiktív alakokat, akik nem evidensek, tehát nem egyből beskatulyázhatók. Mindig is féltem a skatulyáktól. Egyébként ösztönösen érzem azt, hogy olyan típus vagyok, aki ellene akar menni valaminek, tehát nekem muszáj valami mást, eltérőt csinálni. Amikor kapok egy szerepet, akkor is az van bennem, hogy ne úgy alakítsam, ahogyan azt első blikkre csinálná az ember, hanem komplexebben közelítsem meg, árnyaljam, fűszerezzem.
– Rebellis alkat vagy?
– Teljes mértékben. Én például az egyetem alatt nagyon szerettem Szent Johannát. Imádtam azt a típust, aki el tudta hitetni az emberekkel, hogy vívjatok értem háborút! Nagyon szívesen játszanék olyan figurát, aki világokat mozgat meg, vagy legalább hatást vált ki a környezetében. De nagyon jó lenne játszani olyan nőt, akire, ha ránézel, akkor mindent megteszel érte! Aki vadító!
– Mi az, ami feltölt, kikapcsol, ami harmóniára hozza a személyiséged?
– Amikor a call centerben voltam, nagyon hiányzott a művészet, a kreativitást kellett megélnem valahogy. Gitározgattam otthon, dalokat próbáltam írni, pedig ehhez egyáltalán nem értek, viszont színházat nem lehet otthon egyedül csinálni, ezt meg igen. A színészet viszont annyira feltölt, hogy amikor dolgozom, nehéz más dolgokra is odafigyelnem. Ilyenkor a szabadidőmben a legegyszerűbb dolgokkal próbálok foglalkozni, ahol nem kell gondolkodni: eljárok edzeni, családozom, vagy sorozatokat nézek.
– Tervezel egyébként a jövőben még darabot írni?
– Igen, abszolút. Párkeresés az aktuális világban, ilyesmi téma, ami mozgat. A színház egyébként olyan műfaj, ami segít átlépni bizonyos problémákon. Nem csupán az alkotóknak, hanem a befogadóknak is, akik hasonló témákkal küszködnek.
– Mi az, ami blokkol, mi az, ami inspirál egy rendezővel való együttműködésben?
– Alapos, korrekt embernek tartom magam. A Call girl esetében nagyon biztonságban éreztem magam, mert Dávid is ilyen típus. Biztonság és szabadság – ez kettő a legfontosabb. Ezek mellett rendkívül jó volt az, hogy az én elképzeléseimet ötvözni tudta a saját terveivel. Kreativitás, humor. Elképesztő élmény volt az egész. Totális harmóniát éreztem a közös munkában.
– Sokat utaztál és a munkáid során is különböző nemzetiségű emberrel találkoztál. Melyik országot érzed a legközelebb magadhoz?
– Spanyol. Részben a habitus, részben a szexi nyelv miatt. Az embereknek fiestáik vannak az utcán, amikor mindenki kint van és él! Hatéves kortól kilencvenig megélik a pillanatot, a jókedvet. Az egészben őszinte felszabadultság van, ez óriási. Egy granadai srác mondta, hogy náluk egy buli akkor sikerült jól, ha együtt meg tudják nézni a napfelkeltét! Ez egy annyira fantasztikus kép, eszme, hogy kész!
– Ki lenne az a festő, aki elé szívesen beállnál?
– Biztos, hogy Salvador Dalí lenne.
