Interjú Nyáry Krisztiánnal az „Általad nyert szép hazát – a Himnusz és a himnuszok kalandos élete” című új könyvéről.
– Ha meghallod a Himnuszt, kapát-kaszát eldobsz, vigyázzba állsz és énekelsz, bárhol, bármikor?
– Csak akkor, ha az esemény ünnepélyes. Amikor a könyvbemutatót tartottuk, több változatban is belehallgattunk a Himnusz zenéjébe, de erőltetett lett volna felpattani a helyünkről.
– Te hogy énekled: „hozz reá” vagy „hóóozz rá”? És melyik szólamot?
– Az egyik legnehezebben énekelhető himnusz a miénk. Az Erkel-féle eredeti Esz-dúr hangnem egyszerűen túl magas egy átlagos hangterjedelemmel rendelkező férfi számára. Ezért a többségük vagy hamisan énekli vagy elhallgat bizonyos részeknél, ez velem is előfordul. A „Megbűnhődte már-e nép” sort ebben a hangnemben szinte csak a szopránok képesek kiénekelni. Ma már szerencsére egyre többször játsszák B-dúrban, ezt már elbírja az én hangom is. És az eredeti szöveget éneklem, szóval az elnyújtott „hozz rá” verziót.
– Ebben a „hozz reá/hozz rá”-dologban ki a hibás? A költő, a zeneszerző vagy a hangszerelő? Tényleg: hányan is alakították a Himnusz sorsát, míg himnusz lett?
– A konkrét ügyben ismerjük a tettest: Hóman Bálint, egykori kultuszminiszter írta bele egy rendeletébe a „reá” szócskát, hogy egységes legyen az előadásmód. De a legnagyobb változtatás nem neki, hanem Dohnányi Ernőnek köszönhető, akinek a méltóságteljes, kissé gyászzene-szerű hangszerelést köszönhetjük az eredetileg pattogósabb ritmus helyett.
A 30-as évek óta ez a közkeletű előadásmód, ezt kérik számon sokan, amikor az „eredeti” Himnuszt akarják hallani. Sok változásnak nem ismert a „felelőse”: valaki a 19. században lehagyta az eredeti kottában szereplő harangzúgást az elejéről, más kivette az ismétléseket. Az tudjuk, hogy először a nyomdászok dalárdája adta elő Szilveszterkor, de annak például nincs nyoma, hogy ki állt fel először a Himnusz hallatán. Annyi biztos, hogy ez az 1890-es években vált szokássá. Ma egyre többször látom, hogy valaki a szívére tett kézzel énekli: lehet, hogy valamikor ez is általános szokás lesz.
– Eddig azt gondoltam, minden lényeges dolgot tudok a Himnuszról, erre a könyvedből kiderült, hogy szinte semmit. Neked kutatás közben melyek voltak a legmegdöbbentőbb vagy a legviccesebb sztorik?
– Talán az, hogy a megzenésítése után 145 évig elfelejtették „törvényesíteni”. Persze lassan vált első számú zenei szimbólumunkká, de a huszadik században már vitathatatlanul az volt. Mégis: 1989-ig ezt nem mondta ki semmilyen törvény. Talán azért, mert valamilyen okból minden rendszerben elégedetlen volt vele a politikai elit, és más himnuszt akart helyette. Az 1880-as években Liszt Ferencet kérték fel, hogy zenésítsen meg egy Ferenc Józsefet dicsőítő verset. Az új himnusz bemutatóját az Operaház átadására időzítették, csakhogy közvetlenül előtte kiderült, hogy Liszt a Rákóczi-induló motívumait használta fel a zenéhez.
A Habsburg füleknek nem túl kedves dallamot nem merték bemutatni, amin Liszt úgy megsértődött, hogy el is utazott Budapestről. A Himnusz így megmenekült. Akárcsak az 1950-es években, amikor a kormány szovjet típusú himnuszra akarta cserélni, ahogy az a kommunista országokban szokás volt. Szerencsére Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát kérték fel az új himnusz megírására, akik elszabotálták a feladatot. Bár ezután sokáig szöveg nélkül játszották, nehogy véletlenül Isten nevével kezdődjön egy pártértekezlet, de legalább megúszta a lecserélést.
– Szerinted ideje kicsit felgyorsítani, kevésbé búvalbéleltté tenni, a verbunkoshoz közelebb hozni a Himnuszt, vagy maradjon ez a csendesen zokogós változat?
– Ez félig-meddig meg is történt. Nemrégiben elkészült az eredetihez jobban hasonlító, kicsit gyorsabb, de könnyebben énekelhető változat Somogyváry Ákosnak, Erkel szépunokájának hangszerelésében. Ma ez a hivatalos „olimpiai” verzió, ezt játsszák a nemzetközi sportversenyeken. Én is jobban kedvelem, már csak hagyománytiszteletből is ezt a régi-új előadásmódot.
– Régóta érdekel, hátha te tudod a választ: miért nem Petőfi Nemzeti dala lett a himnuszunk? Az aztán lelkesítő szöveg!
Talán azért, mert nagyon hamar lett túlságosan népszerű. Már a megjelenése napján, 1848. március 15-én megzenésítették, és estére már ezt énekelték a Nemzeti Színházban is. Azóta sem tudjuk, hogy milyen dallammal, és a következő hetekben-hónapokban újabb megzenésítések is születtek. Addig viszont nem tartott ki a szabadságharc, hogy ezek közül egy változat általánosan elfogadottá váljon. Világos után a Rákóczi-indulóval és a Kossuth-nótával együtt ez is be volt tiltva.
A betiltás és az általános gyászos érzés repítette a nemzeti indulók közül első helyre a Himnuszt. De azért Petőfi és a Nemzeti dal közvetve mégis kellett ahhoz, hogy Kölcsey sorait minden magyar ember magáénak érezze. Kölcsey versével a reformkorban sokan nem tudtak azonosulni, túl nemesinek és túl protestánsnak érezték. A Kárpátok bércein át érkező honfoglalókat csak a nemesek tekintették őseiknek, a barlangban bujkáló üldözöttekkel pedig főként csak a protestánsok azonosultak. A változás már az 1840-es évek közepén elkezdődött, de a forradalom rendkívül felgyorsította a folyamatot.
Ekkor már nem elsősorban a Magyar Királyság területén élő, azonos uralkodó által kormányzott, bármilyen anyanyelvű nemesek számítottak magyarnak, hanem mindenki, aki magyarul beszélt és elfogadott egy azonos történelmi eredetmítoszt. Ezt az új, közös identitást legpontosabban a Nemzeti dal fogalmazta meg, s aki ezzel azonosulni tudott, az gond nélkül magáénak érezhette a Himnuszt is.
