Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Vajda Gergely: „Egy bizonyos szint felett már az előadás minősége a döntő”

Vajda Gergely: „Egy bizonyos szint felett már az előadás minősége a döntő”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Vajda Gergely egyaránt otthon érzi magát az Egyesült Államokban és Magyarországon is. A zeneszerző-karmesterrel, akit nemrég a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia is a tagjává választott az UMZE Kamarazenekar meglepetésekkel teli új évada kapcsán beszélgettünk. Mindemellett szóba került, hogy miben különbözik a két kontinens klasszikus zenei kultúrája, illetve az is, miként inspirálhatja a karmester a zeneszerzői énjét.

– Most épp itthon, Magyarországon próbál, de legalább ennyire érzi magát otthon Amerikában is. Lát különbséget az amerikaiak és az európaiak között a klasszikus zenéhez való viszonyukban?

- hirdetés -

– Vonnegutnak van egy Macskabölcső című regénye, amelyben egy olyan posztapokaliptikus Amerikát vázol fel, ahol különböző klubok alapján szerveződik a társadalom. Abba a klubba, ahol egy adott hónap 13-án született emberek csoportosulnak csak akkor léphetsz be, ha te magad is 13-án születtél. Ha nem, akkor lehetsz akár az Egyesült Államok elnöke, akkor sem jutsz be. Ez a science fiction ötlet persze már akkor is a valóságos Amerikáról szólt, és a jelenére is igaz. Aki, teszem azt, rendszeresen baseball-meccseket látogat, nagy valószínűséggel nem jár klasszikus zenei koncertekre, — legalább is elhanyagolható az átfedés — ilyen értelemben tehát jól szeparált közösségekről beszélhetünk. Ugyanez érvényes műfajon belül is:

a szimfonikus zenekari koncertek kedvelői nem biztos, hogy operakedvelők.

Egységesen tehát nem beszélhetünk a társadalom klasszikus zenéhez fűződő viszonyáról. Emellett a helyi sajátosságok is nagyon lényegesek: egy-egy adott állam is különbözően kezelheti a kultúra kérdését, egész más a klasszikus zene helyzete és megítélése Oregonban, mint mondjuk Texas államban, és persze az urbánus környezet nagyon más mint a rurális.

– Egyébként hogyan került az Egyesült Államokba?

– Az ilyen általában személyes kapcsolatokon, vagy azokon is múlik, én 2002-ben, az akkori menedzseremen keresztül kerültem először a Milwaukee Szimfonikusokhoz, mint asszisztens karmester. 150 jelentkezőből négyünket hívtak be és végül engem választottak, így ez volt az első állásom. Később aztán hívtak Portlandbe, ahol az Oregon Symphonynak voltam a rezidens karmestere, utána kerültem a Huntsville-i Szimfonikus Zenekarhoz zeneigazgatónak. Magyarországon 2011-ig nem is nagyon léptem fel, hiszen a fent említett háromból kettő teljes embert kívánó állás volt, folyamatos jelenléttel, ezek mellett nem lehetett volna „ingázni”. Azután jött a Rádiózenekar vezetőkarmesteri pozíciója, és azóta váltak rendszeressé az itthoni fellépéseim is.

Vajda Gergely és az UMZE Kamarazenekar – fotó: Hrotkó Bálint

– A zeneigazgatói feladatkörökben is vannak különbségek a két kontinens zenekarai között?

– A szakmai munka, a kommunikáció nagy része, és a zenei társulatépítés lényegében ugyanolyan. Amiben alapvetően különbözik az USA és Európa, az a „business model”. Ott ugyanis minden zenekar önálló alapítványi működésű non-profit szervezet, állami támogatás nincs, vagy csak nagyon kevés, a pénz alapvetően magánforrásból érkezik. Ez azt jelenti, hogy lényegében a menedzsmentnek és nekem kell biztosítani az anyagi feltételeket ahhoz, hogy megvalósíthassuk a művészi programot. Mindemellett újra meg újra meg kell győzni a zenekar kuratóriumában helyet foglaló tagokat, és rajtuk keresztül a város tehetős értelmiségi rétegét, hogy Huntsville-nek igenis szüksége van szimfonikus zenekarra.

– Nemcsak karmester, de zeneszerző is. Hogyan tudja összeegyeztetni ezt a két tevékenységet? Létezik fontossági sorrend vagy épp prioritás?

Inkább úgy kell elképzelni, hogy mindig máson van a súly. A pandémiás időszak kifejezetten kedvezett a zeneszerzésnek, mert vezényelni nem nagyon volt mit. (Nevet.) Most viszont szinte egy percem sincs: az Operaházban fut két produkció, koncertre készülök a Nemzeti Filharmonikusokkal, és indul az UMZE évada is.

Interjúnkat azelőtt rögzítettük, hogy az Operaház a vírushelyzet miatt lemondta a következő időszakra vonatkozó előadásait. Erről bővebben itt írtunk:

Ide kapcsolódik:
Egy hónapra leáll az Operaház

Ha van egy felkérésem egy darabra, akkor már jóval azelőtt át tudom, és át is kell gondolni a főbb irányokat, — mondanivalót, formát, — mielőtt elkezdeném írni. A hangszerelés, a lépték, és a főbb kontúrok tehát már hamarabb megszületnek, akár egy koncertkörút alatt, vagy utazás közben. Így, amikor aztán van időm komponálni, nemigen fordul elő, hogy ott ülök tanácstalanul az üres papírlap fölött.

– Zeneszerzőként és gyakorló karmesterként mit gondol, miben látja manapság a klasszikus zene szerepét? Utat találhat-e a műfaj a fiatalokhoz? A hangversenytermekben még mindig jellemzőbb az őszes halánték látványa.

– Visszakérdezek, hány hatvan éves embert lát egy diszkóban?

– Meglehetősen keveset.

– Igen. Én azt gondolom, hogy minden korosztálynak megvan a maga szórakozási és kultúrafogyasztási szokása. Az viszont mindenképp fontos, hogy miként szocializálódik az ember; pl. gyerekként elvisznek-e minket operába, koncertre, múzeumba, színházba. Mert, ha már megvan ez az alapélményem, akkor később ezt fel tudom idézni, és felnőttként is időt szánok, időt találok magamnak arra, hogy elmenjek egy-egy kulturális eseményre. A komolyzenében gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy csak a pop-kultúra kommunikációs — ha úgy tetszik, mosópor reklám jellegű — eszközeivel akarunk a közönségünkhöz szólni gondolván, ezzel nyerhetünk meg újabb rétegeket a műfajnak.

Ide kapcsolódik:
Vajda Gergely: „A mainstreammel szemben nekünk meg kell találnunk a közönségünket”

Ma már legtöbbször első helyen van egy koncerttudósításban az, hogy hogyan volt felöltözve Yuja Wang a helyett, hogy mit és hogyan muzsikált. Mindez persze valahol érthető tendencia, de azt is tudomásul kellene vennünk, hogy a klasszikus zene egy relatíve vékony szegmens, és hogy ez a közönség is heterogén. Alapvetően azt gondolom, hogy egy szint felett már maga a produktum, az előadás minősége a döntő, erre kellene elsődlegesen figyelmet fordítani.

– Az UMZE Kamaraegyüttes élén ez a második évadja. Mivel az együttes fókuszában a kortárs zene áll, az új utak keresése és ezek megmutatása a közönségnek szintén fontos misszió.

– Így van. Amikor az eredeti UMZE-t (Új Magyar Zene-Egyesület) 1911-ben Bartókék megalapították, az volt a céljuk, hogy platformot teremtsenek saját műveik előadásához. Valami hasonlót csináltak, mint kezdetben a Schönberg körüli Első Bécsi Iskola. Ugyanez vezette a hatvanas években Pierre Boulezt a Domaine musical egyesület létrehívására, amelyből hosszabb távon aztán kinőtt a világ első professzionális szólista-együttese, az Ensemble Intercontemporain. Az UMZE 20 évvel ezelőtti újraindításának is egy rendszeresen működő modernzenei szólista-együttes lett az eredménye. Olyan muzsikusokról beszélünk, akik maximális zenei és technikai tudással vannak felvértezve, ráadásul nem ijednek meg ha új, meglepő dolgot látnak a kottában, hanem elkezdik kibontani, kicsomagolni, felfejteni az abban rejlő zenét.

– Ezek a szempontok hogyan jelennek meg az új évadban? Mire számíthat a közönség?

– Először is mindig próbálok valami pluszt, hozzáadott értéket, elsőre talán szokatlan formátumot, kapcsolást prezentálni. A mi előadásaink nem szimpla koncertek, hanem beavatások; találkozás és párbeszéd a nézőkkel. Amikor kinézek a színpadról, a reakciókból pontosan látom, hogy a közönség soraiban ki miért van itt, ki számít rutinos koncertlátogatónak, és ki az, aki az „egyéb” tartalom — beszélgetés, társművészetek, film, tudomány — miatt jött. Hiszek abban, hogy elsősorban ez a fajta többlet, és persze a közvetlen, — az átlag, zenei ínyencnek nem számító értelmiségiek által is érthető — kommunikáció az, ami vonzhatja az úgynevezett „új közönséget”.

Vajda Gergely és az UMZE Kamarazenekar – fotó: Hrotkó Bálint

Az első, szeptember 28-i koncertünk központi eleme, témája a népzene és a kortárs zene találkozása. Engem leginkább az érdekelt, miként hatnak egymásra műfajok, hogyan inspirálják egymást a különböző stílusban játszó zenészek. Volt a magyar újzenében egy nagyon izgalmas időszak, amikor klasszikus zeneszerzők általuk addig nem használt hangszerek lehetőségeit kutatták, például a citeráét. Így került a műsorba Bozay Attila egy a hetvenes évek elején írt improvizációs darabja, de fellép például Herczku Ágnes is Horváth Balázs darabjában. Balázzsal nemcsak zeneszerzőként, hanem az est karmestereként is találkozhat a közönség.

Október 22-i hangversenyünk az Izraelben élő és alkotó zeneszerző generációk műveit hasonlítja össze feltéve azt a kérdést, hogy van-e, lehet-e a modern zenében közös, lokális nyelv, hangvétel, stílus. Kiemelkedőnek ígérkezik a 85 éves Sári József ünneplése is november 28-án, és, — ha már a mosóporreklámokról esett szó, — 2021 márciusában a popkultúra és a „magasművészet” közötti határokat próbáljuk majd feszegetni. A kérdés az, lehet-e, és ha igen, milyen eszközökkel popzenei elemekből igényes és komplex alkotást létrehozni. Popzene, Frankenstein!! (így, két felkiáltójellel) című programunkon John Adams, Michael Daugherty, David Del Tredici, Michael Torke és HK Gruber művei lesznek terítéken.

– Tavaly tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia által alapított Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, amihez jómagam is gratulálok. A székfoglalóját már korábban megtartotta, ám a járványhelyzet miatt a díszoklevelet csak most vehette át. Milyen érzések fogalmazódnak meg ilyenkor az emberben? Jelenthet- e ez akár újabb inspirációkat a munkásságában?

– Igen, valójában az UMZE március 13-i BMC-ben megtartott koncertje volt a székfoglalóm, amelyen más művek mellett Esterházy Péter, aki szintén a SZIMA tagja volt, Fuharosok című regényére komponált mono-koncert-operám bemutatója is elhangzott. Másnap bezárt az ország. Most, hat hónappal később, Kovalik Balázs operarendező székfoglalója után én is átvehettem a tagságomat igazoló díszoklevelet. A Széchenyi Akadémia decemberi díszvacsoráján egy amerikai kifejezéssel élve úgy éreztem magam, mint kisgyerek az édességboltban. Hihetetlen élmény volt író-, költő-, képző-, és előadóművész hőseimmel egy asztalnál, egyenrangúként ülni. Nagy megtiszteltetés, és természetesen nagyon jólesik, hogy itthon is odafigyelnek mindarra, amit csinálok.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X