A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál alatt az irodalom és a városi séták kedvelői Kiss Eszter vezetésével járhatják be a Józsefvárost. A színművésszel a sétaszínházi program mellett más irodalmi kalandozásairól is beszélgettünk.
– Irodalmi fókuszú városi sétát először fogsz vezetni, de a Kalandoor nevű honlapról kiderül, hogy az ilyen típusú ismeretterjesztés, az irodalmi kalandozás egyáltalán nem áll távol tőled.
– Öt évig éltem Chicagóban, és az ottani magyarok kértek föl először arra, hogy készítsek tematikus irodalmi esteket. Jórészt 1956-ban kivándoroltakról van szó, akik a gyerekeikkel otthon magyarul beszéltek, így a második, sőt esetenként még a harmadik generáció is beszéli a nyelvet. Az olvasással, de még inkább az írással azonban gondok vannak, ezért mindig megkapták a szövegeket nyomtatva is.
Amikor 2010-ben hazajöttem, szűkebb hazámban, Pátyon folytattam az irodalmi esteket. A sorozat tíz éve, havi rendszerességgel zajlik az ottani közösségi házban, egy egykori kastélyban. Beszélgetünk versekről, arról, hogy hogyan olvasunk verseket, hogyan érdemes megtalálni a versekhez vezető utat. Többször visszakaptam már egy-egy ilyen alkalom után, hogy „így, ahogy te olvasod, most már értem, miről szól”, és volt olyan évad, amikor gimnazisták jöttek diktafonnal, hogy felvegyék ezeket a beszélgetéseket, és ebből készültek az érettségire. Egyáltalán
nem arról van szó, hogy lexikonszerűen vagy tudományosan közelítjük meg a témákat,
mivel szenvedélyem az irodalom, színészként pedig foglalkoztam már annyit versekkel és más szövegekkel, hogy könnyebben adok útmutatót, vagy találok egy olyan új, szokatlan szemszöget, ami indíttatást ad arra, hogy tovább, önállóan is foglalkozzon a közönség az adott témával vagy szerzővel. Ezek a találkozások, különösen akkor, ha vendégeink is vannak, írók, költők vagy irodalomtörténészek, egyszeriek és megismételhetetlenek. A szalonhangulat egy felvételen visszaadhatatlan, ráadásul az sem ritka, hogy két-három órás egy ilyen alkalom.
A tavaszi karantén alatt kezdtem el komolyabban azon gondolkodni, ehhez a tartalomhoz mi az a forma, ami a képernyőn is megél, és ekkor keresett meg a pátyi és a biatorbágyi művelődési ház is, hogy készítsünk ilyen videókat. Ezek komoly sikerrel és nagy nézettséggel mentek, és valójában ekkor született meg a Kalandoor. A név a Nyiss utat az irodalmi kalandoknak! mottó sűrítve, és az amerikai indíttatásra is utal. Ez tulajdonképpen egy előfizetéses videotár, háromhetente frissül 25-30 perces, kuriózumnak számító témákat feldolgozó filmekkel.
– Te szoktál turistáskodni Budapesten?
– A lányom élete első négy évét Chicagóban töltötte, és amikor hazajöttünk, teljesen új és ismeretlen volt neki Budapest – különösen a házak tornyai tetszettek neki –, és rajta keresztül én is rácsodálkoztam a városra. Később gyakran csináltuk azt, hogy elmentem érte az iskolába, és volt két szabad óránk közösen, egymásra, míg az esti előadásom kezdődött. Ilyenkor különböző tematikus túrákat tettünk, felfedeztük például a cukrászdákat a Gerbeaud-tól a Hauerig, közben pedig meséltem neki a kávéházi életről, azokról a művészekről, akik ott törzsvendégek voltak. Most már 13 éves, de az érdeklődése változatlan. Nagyon szeretjük nézni például a házak homlokzatát, a négyes-hatos villamoson ülve folyamatosan fölfelé bámulunk.
– Innen nézve evidensnek tűnik a felkérés, hogy vezess irodalmi sétát egy, a Teleki tértől a Rákóczi térig tartó útvonalon, de mennyi kötődésed van a Józsefvároshoz?
– Bevallom, nem sok, de ettől még izgalmasabb a feladat.
Ámulatba ejtő az a sokféleség, amit ezeken az utcákon különböző napszakokban tapasztalok – mert elkezdtem járni a környéket,
és nemcsak azért, hogy a séta megfelelő megállóit, a kiszögelléseket, lépcsőket vagy kapualjakat megtaláljam, hanem azért, hogy megtapasztaljam az atmoszférát. Szerelem és halál a Józsefvárosban a séta címe, elképesztő dramaturgiai ívvel, hiszen ebbe beletartoznak a Szent Rita-templom apácái, Jézus menyasszonyai – akiknek az óvodájába Bereményi Géza járt – és a Rákóczi tér örömlányai, a holokauszt áldozatai meg az ’56-os Köztársaság téri események.
Bementem a Mátyás tér a második legrégebbi udvarára – a legrégebbit épp most bontották le, hogy egy üvegcsodát építsenek a helyére –, és a nád kikandikált a vályog alól. Az egy paticsfal volt. Csodálatos! Hol lehet ilyet látni bárhol Európában egy főváros belvárosában? Kincseket, titkos helyeket rejtenek ezek a házak, freskókat, műtermeket, kerteket, zsinagógákat. A Teleki téri például Budapest egyetlen máig működő, eredetileg is haszid, szefárd rítusú imaháza, Jancsó Miklós itt forgatta a Kövek üzenete című filmjét, de Oprah Winfrey vallásokról szóló dokumentumfilmjében is feltűnt. Most azt próbálgatom, hogy a séta két órájába mi fér bele. Karinthy Frigyes, Bereményi, Térey János, Krúdy Gyula, Márai Sándor, Zelk Zoltán írásaiból fogok felolvasni. Az irodalomhoz értek, és a szövegeket meg tudom úgy húzni, szerkeszteni, hogy a hangulatuk átjöjjön. De az utcán, ahol körülöttünk zajlik az élet, ezek másképp hatnak, ezért bele kell tennem valami személyes többletet. Ezért most én magam is kutatok.
Bereményit hozzákapcsoljuk a Teleki térhez, de tudtad, hogy az a ház, ahol akkor élt, a kilences számú, ma már nem áll? Vagy hogy André Kertész édesanyjáé, Kertész Lipótné született Hoffmann Ernesztináé volt a Teleki tér leghíresebb kávémérése a hatos számú házban? Maga André Kertész készített is egy fotót az épületről, amikor később visszatért. Aztán ott a Légszesz és a Gázláng utca, ami az ipartörténet egy fontos fejezetét idézi meg. A Salétrom utcában pedig áll egy református templom, ami egykor kocsigyár volt, és az épület alakja ma is felismerhető.
Elképesztő azt látni, tapasztalni, hogy eltelt száz év egy Krúdy-szöveg keletkezése óta, de a hely szelleme megmaradt, őrzik a falak, a járdák.
És szeretném fölhívni azokra a házakra is a figyelmet, amikhez különösebb művelődéstörténeti emlék nem fűződik, de még dacolva állnak az újonnan épülő iroda- és egyéb épületek között.
– A séta és az ismeretterjesztés adott. Mi ebben a színház?
– A rögzített elemeken, az útvonalon és az adott szövegeken túl az improvizáció. És a felkészülés, annak a módszere, amit a közönség nem lát. Utánaolvasok, magamban elraktározom az adatokat, és ebből az ismeretanyagból végül csak egyetlen apróságot mondok el a résztvevőknek. De miért épp azt az információt választom átszűrve a magam egyéniségén? Mert az passzol a pillanathoz. Egy szerep is ugyanígy épül fel: nagyon sokat dolgozunk, rengeteg dolgot kipróbálunk, a végeredmény pedig ennek az esszenciája, ami megindítja a nézői fantáziát. Remélem, hogy ez a séta is ugyanilyen, színházi-irodalmi időutazásra hív.
