A mindig nagysikerű Múzeum+ programsorozat idén sem maradhat el a Szépművészeti Múzeumban és Magyar Nemzeti Galériában, ráadásul 2020-ban mindezt a legnagyobb művészekre fókuszálva élvezhetjük, hiszen a tematikák Munkácsy, Raffaello, Tiziano, Csontváry, Bronzino, Szinyei, El Greco és Rippl-Rónai köré szerveződnek. Egytől egyig rendkívüli életutak és rendkívüli életművek – öröm elveszni az alkotásaik tengerében és más nézőpontból vizsgálni az állandó kiállításokon felbukkanó műveket, melyekhez ezúttal is garantálják a múzeumok a szuper programokat.
Az estek felváltva kerülnek megrendezésre a két intézményben – a soron következő október 8-i alkalmon Tiziano művészetét veszi górcső alá a Szépművészeti Múzeum. Tiziano Vecelliot a „királyok festője, festők királya”-ként is emlegették, lévén a velencei érett reneszánsz egyik legnagyobb mesteréről van szó, akinek kegyeiért a császár és a pápa, hercegek és bíborosok egyaránt versengtek. A hosszú életű művész 1516-ban a Velencei Köztársaság hivatalos festője lett és a város jellegéből fakadó szín- és fényhatások évtizedekig meghatározták művészetét, illetve a velencei festészet fejlődését is. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe több mint ezer itáliai alkotás tartozik, ezek közül majd háromszáz a velencei iskolához köthető, amely egyben a múzeum legnagyobb gyűjtemény-együttese is.
A hihetetlenül gazdag október 8-i, esti Múzeum+ Tiziano programban hallhatunk egész estés régizene-koncertet a Tabulatúra együttes jóvoltából, akik egy reneszánsz táncbemutatóval is készülnek. Martos Gábor művészeti író beszél arról, „Hogyér’ manapság a Tiziano?”, Béres Csenge művészettörténész a festőfejedelem arcképeiről tart előadást, készíthetünk absztrakt képeket Tiziano színvilágában, ha úgy tartja kedvünk, a tárlatvezetések során pedig megismerhetjük többek között a halotti maszkok rejtelmeit és a portréfestészet műfajának kialakulását, de akár a képek között tartott interaktív játékok közül is válogathatunk. Ha szeretnénk, magunk is felfedezhetjük egy speciális, Tiziano és az érett itáliai festészet fényei címre keresztelt útvonaltipp segítségével a festő korát és gondolkodását, illetve a kortársait, vetélytársait és követőit egyaránt. Igazán kár lenne éhségre vagy szomjúságra hivatkozva idő előtt távozni a művészetek templomából: két programpont között érdemes hát egy kis szünetet is tartani és válogatni a mennyei tapas-variációk és üdítők között.
És ha mindez nem lenne elég: a Dürer kora című időszaki kiállítás kiegészítő jegy vásárlása nélkül megtekinthető, ahogyan az újra nyitva álló Román csarnok is!
Giorgione mindösszesen tíz év alatt alkotta meg bámulatos életművét, mégis iskolateremtő a festészete. A giorgionizmus néven ismert művészi forradalom évtizedekig meghatározta kortársai és követői festészetét – olyannyira, hogy nemcsak az új generációra, hanem mesterére, Giovanni Bellinire is hatással volt. Lágy ecsetkezelése és színezése nyomán szinte nem is festői alkotások kerültek ki kezei közül, hanem maga a valóság, melynek szép példája önarcképe is. Alakja köré az idők folyamán számos legenda fonódott, ugyanis egyetlen kivételtől eltekintve, sosem szignálta alkotásait. Az utókor számára gyakori téma Tizianóval való kapcsolata is: több olyan Giorgione-mű létezik, amelyet sokan Tizianónak tulajdonítanak. Mindmáig kérdés, hogy pontosan milyen kapcsolatban álltak egymással: együtt dolgoztak, egymással versengve, vagy Tiziano valójában Giorgione tanítványa volt? Akárhogy is, a titokzatos művész egyik legismertebb művén, az Alvó Venuson valószínűleg mindketten munkálkodhattak.
Paolo Veronese, a szín és a fény, az ünnepélyes színpadi kompozíciók, a pompás díszletek festője, az érett velencei reneszánsz nagymestere volt. Jeleneteinek szereplői jobbára témától függetlenül korabeli velenceiek, így igazán korhű ábrázolásokat kaphatunk képei által a XVI. századi divatról és hajviseletről, az ottani hatalmasságokról, de akár a vele kortárs festőkről is. Életművének kisebbik részét alkotják portréi, ezért is kiemelkedő e reprezentatív háromnegyed alakos férfiképmás.
Bár Veronában született – innen a Veronese ragadványnév –, alkotásainak java a lagúnák városában született, ahol volt alkalma Tizianóval is együtt dolgozni egy közös megbízáson, a dózsepalota Nagytanács-dísztermének freskóin. Veronese legismertebb alkotása a Louvre-ban található grandiózus (666 × 990 cm) Kánai menyegző című festmény, melyen az Úr asztala előtt Tizianóval és Tintorettóval hármasban játszanak egy-egy hangszeren, így téve halhatatlanná a nagy velencei festőtriászt.
Bár minden művésznek megvolt a saját, egyéni stílusa, a velencei reneszánsz legjelentősebb képviselői rendszeresen rivalizáltak egymással. Tintoretto tisztességtelen eszközökhöz is folyamodott, hogy a velencei udvarban dolgozó Tiziano egyeduralmát megtörje: nemegyszer valószerűtlenül alacsony áron kínálta saját képeit, sőt, néha el is ajándékozta azokat. Ugyanakkor egy ismert anekdota szerint Tizianót sem kellett félteni: amikor Tintoretto egy darabig a műhelyében dolgozott, az idős mester szakmai féltékenységi rohamában elkergette az ifjabbik festőt és kizárta egy pályázatról.
Na de maradjunk Tintoretto festői nagyságánál! A velencei aranykorban ő volt az, aki az érett reneszánszból a manierizmusba váltott, s ezáltal mintegy a barokk stílus előfutára lett. Számos mitológiai témájú műve közül a Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából kései mestermű. Mozgalmas festészet megteremtése volt a célja, érdekelték a színek és fényhatások, a kontrasztok, a belső feszültség és tűpontos jellemábrázolás. Érdekes adalék, hogy látomásszerű műveinek fő titka az üvegpor: a velencei mesterek gyakran keverték a festékhez, ezáltal érve el, hogy a festmények „belülről” ragyogjanak.
A Velencei Köztársaságban, Krétán született Domenikosz Theotokopulosz, ismertebb nevén El Greco, azaz A görög, a manierizmus egyik legnagyobb mestere. Bár élete későbbi részét Spanyolországban töltötte, huszonhat éves kora körül Velencébe ment egy rövid időre, ahol Tiziano, Tintoretto és Veronese munkásságát tanulmányozta. Színkezelése és dramaturgiája Tizianótól eredeztethető, bizonyos korabeli feljegyzések szerint tanulhatott is nála.
A szinte expresszív hatású Bűnbánó Magdolna című művön a belső ima megtestesítőjeként láthatjuk Magdolnát: kéztartása és az alakját borító égi fény is képzeletbeli jelenésre utalhat. Rendkívül különleges részlet a bal oldalon látható fedeles üvegváza, amely a muránói 16. század közepi fedeles üvegvázákkal rokon és Tiziano képein is gyakori motívum. Federico Gonzaga herceg részére a velencei mester is festett egy Bűnbánó Magdolna-képet az 1530-as évek elején, ám sajnos máig ismeretlen a holléte. Pedig micsoda művészeti kalandot jelentene összehasonlítani a két alkotást!
Tiziano témagazdagsága páratlan: vallásos és mitológiai képek, arcképek (egész alakos uralkodó- és lovasportrék, félalakos megoldások) sora köthető nevéhez, amelyek a művészettörténet egyik legcsillogóbb festőtehetségévé emelték. Arcképfestészetében megteremtette az ideálportré és a jellemábrázolás szintézisét, amelyben nemcsak a modell szociális helyzetére utalt, hanem egész személyiségére is. A képekre ráfestette a rangra, foglalkozásra és hatalomra utaló jeleket és jelképeket, megelőlegezve ezzel a 17–18. századi reprezentatív portréfestészet jellegzetességeit.
A Marcantonio Trevisan dózsét ábrázoló képmás a mester saját kezűleg készített másolata, miután az eredeti mű elpusztult egy 1577-es tűzvészben. Tiziano többé-kevésbé emlékezetből festette újra a dózsét háromnegyed alakban ábrázoló, belső lelki méltóságot és magabiztosságot árasztó portrét. A csupán egy évig hivatalban levő idős férfi a dózsék hagyományos süvegét és aranybrokát köpenyét viseli páratlanul valósághű képén.