Megérkezett a tél, annak minden szépségével és bájával együtt – hát még, ha végre örömünk lehetne egy „igazi” fehér ünnepben is, amikor a táj gyémántmezővé válik. A friss hó ropogásának nincs párja, s bár ilyenkor kicsit didereg a világ, a tündöklő hókristályok mindenért kárpótolják az embert. Ilyen téli, illetve ünnepi hangulatú művekkel búcsúzik az egyik utolsó idei poszttal a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria. 2021-ben folytatjuk!
Fényes Adolf: Téli verőfény, 1904 körül
Néha annyira összecseng egy-egy képzőművészeti alkotás az irodalmival, hogy elgondolkodtató, vajon ismerte-e, ismerhette-e a később született mű alkotója a korábbi művészeti produktumot. Így van ez Fényes Adolf 1904-es és Tóth Árpád 1913-as Téli verőfénye esetében is:
„Mit ablakom körülfog vén kerettel,/ Megfrissül most az únt, szomoru táj,/ Víg napsugár pingál aranyecsettel/ Az ócska képen és restaurál:/ A régi Mester megkopott müvét/ Ragyogni szítja most az új lazúr…” Bámulatos a harmónia, szinte összművészet egyszerre elmerülni a két alkotásban.
A Fényes-féle igen kisméretű (24,7 x 26,7 cm), de annál nagyszerűbb Téli verőfényen alig történik valami, mégis, magával ragadja a nézőt a hangulat. A művész képeit a századforduló környékén világos színek és egyszerű kompozíciók jellemezték, mégis ezek adják művei báját és finomságát. Ismerve korábbi alkotásait, meglepő a változás: előtte a szomorkás, szociográfus Fényes Adolfot ismerhette inkább a közönség, erőteljes, sötét színhasználattal, majd ezt a korszakot követték a kevés festéket felhasználó, mégis kifejező táj-, illetve kisvárosi és falusi utcaképei. Ahogyan ő fogalmazott a művészetében végbement változásról: „híven szolgáltam a természetet. Ő inspirált és én /a magam módjára/ csak hű tolmácsa akartam lenni…” A hóval belepett falusi utcán egy alak lép a képbe oldalról, aki szinte egybeolvad a tájjal a széles, elnagyolt ecsetkezelésnek köszönhetően. Elbűvölő, ahogy Fényes a napfényt szétteríti a kép felületén és szinte érezzük a hűvös, mégis csalogató napsugarakat. A művön valami jóleső nyugalom és kiegyensúlyozottság fut végig: olyan szeretetteljes, hogy szinte lelke van. Herman Lipót találóan ragadta meg a festő titkát: „az ember ismerete magyarázza a képeket is”.
Pólya Tibor: Tél, 1935.
Pólya Tibor „falusi” képein a hatalmas tájban apró házak között apró emberek élik mindennapjaikat: jelen esetben korcsolyáznak, az utcai vásárban bámészkodnak, lovas kocsin suhannak, templomba sietnek, beszélgetnek. Micsoda kavalkád jelenik meg a festő harmat finom, „mesélgető festészetében”, ahogy Lyka Károly nevezte Pólya munkásságát, majd folytatja: „tele van hintve emberekkel a hó, mint kalácsban a mazsola”. A művész szinte játszott velük, miközben minden bizonnyal maga is jól mulatott. Látszik, hogy mennyire benne élt a falvak világában, jól ismerve annak jellegzetességeit.
Pólya maga is közösségi ember volt: a híres Japán Kávéház művészasztalának állandó tagja, a szolnoki művésztelep törzstagja, a Szinyei Merse Pál Társaság egyik alapítója volt, de állandó kiállító a társaság itthoni és külföldi tárlatain is, nagy sikerrel. Híres volt humoráról, a 20-as, 30-as évek művészvilágának egyik legnagyobb nevettetőjeként írják le a korabeli újságcikkek. Egyik ismert történet, hogy a 20-as években egy szobrászművész kolléga alkotásába is besegített, amikor megakadt a munka a szobor fejével: földet hordott az alak kopasz fejére, beültette magvakkal és heteken át gondozgatta, mire a művön szép zöld frizura nem fejlődött… Nem véletlen, hogy Pólya karikaturista-illusztrátorként indult és ez mindvégig formálta festészetét is, ami tetten érhető jellegzetes, egyedi alakjaiban.
Basilides Barna: Bodrogpartja, 1959.
Basilides Barna rajzos, részletező, már-már meseszerű hangvételű alkotásait csak szeretni lehet – különösen igaz ez téli ábrándjaira. A híres Basilides művészcsalád tagjaként szinte determinálva volt arra, hogy művész legyen: nagynénje, Mária, európai hírű énekesnő, a magyar Operaház büszkesége volt, míg testvérei közül Sándor ugyancsak festőművészként, Ábris filmrendezőként, Zoltán pedig színészként működött. Feleségével, Szentimrey Terézzel mindketten Rudnay Gyula tanítványai voltak a festőakadémián – ahogyan az 1935-ös Prágai Magyar Hírlap fogalmazott: „ideális művészházasság, amelyben az asszony mindenben megérti és átérzi a férje művészi törekvéseit…”
Basilides Barna számára a festészet, őt idézve, „egész misztikus valami” volt, nem lehet őt egyetlen klasszikus stílusba vagy izmusba sem besorolni. Alkotásain keverednek a naturalizmus, expresszionizmus és impresszionizmus jegyei, egészen különleges, máshoz nem fogható elegyet alkotva. Következetes, egész életművén átívelő, esztétikus, gyengéd színharmóniájú, rajzosan lírai és stilizált formavilág jellemzi képeit, melyek leggyakoribb szereplői egyszerű emberek és tájak: halászok és parasztok, kidőlt fák, vizek, hegyek és hó lepte földek. Művészete bájos, emberközeli, csendes, mégis igen kifejező. Képein jól látszik, hogy jómaga is szerette és tisztelte a természetet. A Bodrogpartja című alkotáson nagyon finom a táj megragadása: Basilidesre jellemző, hogy szimbólumokká formálja a legegyszerűbb részleteket is, így tesz a magányosan, de mégis a házakhoz közel álló kopár fa esetében is. A rajzos hangulatú, népmesei hangulatú festményen a Tisza jobb oldali mellékfolyója mentén a 30 település egyike látható a hó ölelésében, melyre ránézve valahogy mégis melegség önti el a nézőt a szépen sorakozó mézeskalács-házakat szemlélve. A helyiség minden bizonnyal Sárospatak – jól csengő nevén a „Bodrog-parti Athén” -, ami vissza-visszatérő témát jelentett Basilides Barna bűbájos festészetében.
A kisszebeni Keresztelő Szent János főoltár, 1496.
A Régi Magyar Gyűjteményben páratlan múzeumi együttest alkotnak a hajdani Sáros megyei Kisszebenből származó szárnyas oltárok. A Budáról Krakkóba vezető forgalmas kereskedelmi út mentén fekvő kis szabad királyi város plébániatemplomából a főoltárt és a két legimpozánsabb mellékoltárt – „műtörténeti becsük” megőrzésének szándékával – 1896-ban az ország ezredéves fennállását ünneplő fővárosba szállították. A középkori Magyar Királyság egyik legnagyobb és leggazdagabb díszű szárnyas oltárát a hétköznapi oldalt díszítő képek keretére írt évszám 1496-ra keltezi.
A szekrényben a névadó szent társa Szent Péter apostol. Szűz Mária feje fölött a felhőkben lebegő angyalpár tartott egykor koronát. A keretező fülkékben – hagyományos módon – közkedvelt vértanú szüzeket ábrázoltak. Különlegességnek számít a fiatornyokkal és lombdíszekkel gazdagon díszített, egykor több emelet magas – mára azonban csupán töredékes formában fennmaradt – oromzat, amelyet eredetileg a Fájdalmas Krisztus szobra fölött magasba törő toronysisakon feszülettel koronáztak meg. A virtuózan faragott, finom lombdíszekkel, szőlőfürtökkel és madarakkal ékes predella az oltáregyüttes egyik legpompásabb eleme volt. Kétoldalt fontos heraldikai díszek, címerpajzsok kaptak rajta helyet. A gazdagon aranyozott ünnepi nézetben, a finom faragású lombornamentikával díszített, nagy formátumú táblaképeken Keresztelő Szent János legendájának nyolc epizódja tárul a hívek elé. A főoltár ikonográfiai különlegessége azonban a hétköznapi oldal képsorában rejlik, amely a magyarországi oltárművészetben, sőt ebben a műfajban szélesebb körben is példa és párhuzam nélküli: a balról jobbra olvasandó képsor az Apostoli hitvallás, a Credo tizenhat epizódra bontott, a szöveget pontosan követő, hittételről hittételre haladó ábrázolása, mondhatni illusztrációja. A különleges ábrázolási program feltehetően a kiemelkedő kvalitású és pompájú főoltárt megrendelő donátor igénye szerint készült. A bámulatos főoltár aprólékos részleteit immáron virtuálisan is megtekintheti ide kattintva.
Szinyei Merse Pál: Téli táj, 1903.
Szinyei Merse Pál kolorit-gazdag, napsütötte festményeiről ismert alapvetően, ezért is számít különlegesnek az 1901 körüli Téli táj című műve, melyen a domboldal szinte gyémántmezővé dermedt. A friss hó ropogásának nincs párja, s bár ilyenkor kicsit didereg a világ, a tündöklő hókristályok szépsége ámulatba ejti az embert, élőben és a műalkotásokon keresztül is.
Szinyei képe végtelenül egyszerű, de nagyszerű témán keresztül mutatja be a zúzmarás hó födte tájat, melyen a fehéres-szürkés árnyalatok gyengéd harmóniában olvadnak össze, amit csak az égbolt pasztelles felhői színeznek meg. A Téli táj jelenlegi ismeretünk szerint az egyetlen téli témát ábrázoló Szinyei-alkotás. Művészete a szépség himnusza, a színek költészete, egy örök klasszikus, aki mindig friss és időszerű marad.
Rippl-Rónai József: Piacsek bácsi babákkal, 1905.
Rippl-Rónai József neve az idők során összefonódott Piacsek bácsiéval. Ki ne ismerné a hajlott orrú, huncut tekintetű, pipás öreget, a festő édesapjának jó barátját s egyben rokonát, Piátsek Ferencet, aki Rippl-Rónait idézve „ideális modell volt” számára. A korábban erdészként dolgozó urat ábrázoló képekről lerí a bensőséges kapcsolat és a közvetlen élmény, amely inspirálta a festőt a megörökítésre. Piacseket közvetlen, kedves, jó humorú embernek tartották, s nem mellesleg tudott franciául, aminek hála tudott beszélgetni a festő nejével, Lazarine-nal, mindannyiuk örömére.⠀
A „Piacsek bácsi babákkal” című festményen szinte halljuk a gyermekzsivajt és az úr dünnyögését is Rippl-Rónai summázó jellemábrázoló készségének hála. A festő titka, hogy a leghétköznapibb, szinte esemény nélküli helyzetet is képes harmonikus művészi magaslatokba emelni azzal, hogy mély, személyes érzelmeket visz a témába. Kaposváron vagyunk, a festő szülővárosában. Az ún. enteriőrjelenetek sorába illeszkedő alkotáson gyakran megjelenő bútorok és kiegészítők láthatók – az idilli, részletgazdag kompozícióból sugárzik a belső béke. A kép jobb oldalán lévő fotelban heverő fodros ruhás, porcelánfejű babák a korban luxusjátékoknak számítottak. Bár francia babáknak hívták őket, a játékkészítés központja a 16–17. századtól kezdve Németország volt. A korai babákat még felnőtt nőkről mintázták és csak a későbbiekben jelentek meg a kislányokat ábrázoló példák, de már a legkorábbi civilizációk emlékei között is találunk babákat, melyeknek elsősorban mágikus erőt tulajdonítottak és nem játékfunkcióval bírtak. A művön látható babáknak minden bizonnyal üvegszemük lehetett, szőke hajuk pedig valódi hajból készült paróka.
Érezzük, hogy az enteriőr nem a képzelet szüleménye: Piacsek valóban ott üldögélhetett a zöld fotelban, belefeledkezve a mindennapok varázsába és idilljébe. Vajon mire gondol… Szinte kedvünk támad lehuppanni a kék csíkos karfás székbe és csak hallgatni a bűbájos gyermeki csivitelést, miközben a drága Piacsek tekintetét fürkésszük…
Ziffer Sándor: Téli táj kerítéssel, 1910-1912 között
Kinek ne lenne kedve kirándulni egyet a csodálatos, behavazott Nagybányán… Itt minden épületnek külön története van – nem véletlenül fogalmazott így Petőfi Sándor: „Nagybánya ószerű épületeivel (…) mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő”, aki a közeli Koltóra tartott nászútra Szendrey Júliával, amikor kitört a kocsijuk kereke és meg kellett állniuk. A híres nagybányai művésztelepen 1896-tól kezdve az új magyar festőgeneráció szinte minden jelentős alakja megfordult, akiknek köszönhetően a naturalizmus és plein air irányzat eredményei meghonosodhattak, sőt, 1906-tól fogva Párizsból is érkeztek fiatal művészek az akkor már szabadiskolaként működő intézménybe. Ők hozták el végül az igazi forradalmat a művészet fővárosából: a korábbi hangulati festést felváltották a tudatos képszerkesztéssel, bátrabb színhasználattal és merész kontrasztokkal megfestett képek. A röviden „neós”-nak nevezett irányzat követői közé tartozik Ziffer Sándor is, aki barátja, Czóbel Béla javaslatára látogatott el Párizsba. Nagybányára 1906-ban érkezett, ahol a „forma-forradalmat” hirdető új generáció meghatározó figurájaként működött hosszú időn keresztül.
Ziffer egy gyermekkori betegség miatt csaknem teljesen elveszítette hallását és sánta lett, ami miatt a kezdeti zenei érdeklődést a képzőművészet váltotta fel: Münchenben és Párizsban kötött ki festészetet tanulni. A festő végül a kis bányavárost körülvevő gyönyörű tájakba szeretett bele igazán és egészen haláláig itt is maradt kisebb-nagyobb megszakításokkal. Ahogy élete végén fogalmazott: „Ha valaki azt mondta volna húszéves koromban, hogy megérem a nyolcvankettőt, amilyen gyönge és beteges voltam, kinevettem volna.” A Téli táj kerítéssel című művön láthatjuk, hogy mit jelentett „neós”-nak lenni: felfokozott színek és az objektív valóság keveredik egymással, himnuszba foglalva a természet elragadó szépségét és erejét – találóan nevezte a mester e korszakát stilizált naturalizmusnak.
Csók István: Züzü a karácsonyfa alatt, 1914.
1909. december 21-e egy nagyon fontos nap volt Csók István életében: aznap született meg imádott kislánya, Júlia, akit beceneve után legtöbben Züzüként ismerünk. Nagy változást jelentett a bájos kislány érkezése a festő számára: leszámolt párizsi életével és hazaköltözött, s addigi nagy volumenű kompozícióit felváltották a személyesebb hangvételű családi témák és életképek. A gyermekáldás után Csók magánéletének és művészetének is Züzü lett a központja, sőt, festészetén belül egy ún. Züzü-ciklust (1910-1925) is megkülönböztetünk, melynek során 13 alkotáson örökítette meg a kislányt és annak édes kis világát. A sorozat első darabja a szimbolikus jelentőségű Züzü első sétája, melyet a teljesség igénye nélkül a Züzü a gyerekkocsiban, Züzü a kakassal és Züzü beteg című képek követnek, majd 1914-ben születik meg a Züzü a karácsonyfa alatt.
A karácsonyok kivételes, dupla ünnepeket jelentettek a család számára, lévén ekkor született a kislány is. Valóságos mesevilág rajzolódik ki a Züzüt a fa alatt megörökítő alkotáson, ahol valóság és fantázia összemosódik. A gyermek rendkívül élethűen megfestett angyali külsejű babáival épp teadélutánt imitál, mögötte a dúsan feldíszített karácsonyfa ragyogja be a szobát angyalokkal és betlehemmel. Érdemes egy pillantást vetni a háttérben megbúvó tükörre, amely mintha új dimenziót nyitna a valóságból egy mesevilágba. A későbbiekben aztán a kis Züzüből nagylány lett és a ciklus utolsó, Hiszek egy Istenben című képén már minden valószínűség szerint Júlia konfirmálásának emlékét örökítette meg Csók. A művész legnehezebben lányáról készült alkotásaitól vált meg. A közérdeklődés előszeretettel követte egyébként a Züzü-ciklus után is a hölgyet: Csók Júlia 1935-ös esküvője az epreskerti műteremben volt, nem sokkal apja 70. születésnapja előtt, melyet hatalmas sajtóérdeklődés övezett. Rendkívül sokat köszönhet a szakma Júliának a Csók életmű fennmaradásáért.
Vele és a róla készült festménnyel kívánunk a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria nevében békés, áldott, boldog ünnepeket Mindenkinek! Tartsanak velünk továbbra is!