Szegedi Csaba, a 2018/19-es évad Kamaraénekese a vírushelyzet adta bizonytalanság közepette is fáradhatatlanul dolgozik az Opera produkcióiban. Minden szabad percét pedig nemrég még tovább bővült családjával, feleségével és immár három kisfiával tölti.
– Kisfiai közül kivel milyen programokat jelent a közös időtöltés?
– Első gyermekünkkel, a hatéves Trisztánnal már nagyfiús játékok, komoly beszélgetések, lefekvés előtti lélekvizsgálat is szóba jöhet. A legnagyobb bandita most a hároméves Kolos, aki gyakorlatilag sakkban tartja a családot: a nagytestvért egzecíroztatja, a kistestvért pedig úgy akarja simogatni, ahogy nem szabad. Sokat foglalkozunk vele, nehogy úgy érezze, hogy eddig ő volt Kolos baba, de „le van cserélve” azután, hogy megérkezett a most néhány hónapos Mátyás. Öt hétig nem ment óvodába sem, hogy együtt legyen a család, amikor hazajön a kórházból Matyi, akivel az éjszakai ringatás a közös program.
Hála Istennek a szakmámban az a fantasztikus, hogy nemcsak a feladatokat, hanem a munkaidő-beosztást tekintve is színes, így sokat tudunk együtt lenni napközben. Amiben csak tudok, segítek a drága feleségemnek, egy hajóban, egy irányba evezünk, úgyhogy nagyon boldog ez a mostani időszak.
– Mi mindenbe kellett beletanulni kifejezetten a fiúk kedvéért?
– A paradicsomszószos, szalonnás spagettimet sok sajttal először meg sem akarták kóstolni a gyerekek, aztán akkora szerelem lett, hogy ma már reggel-délben-este is szívesen fogyasztanák. De a főzés mellett rengeteg egyebet kellett elsajátítani. Az apaszerepet soha nem lehet teljesen megtanulni: csiszolgatom folyamatosan, de erre egy élet is kevés. Három fiú mellett fontos a türelem, a kis lelkükre való odafigyelés. A nagyszülőknek és nekünk is köszönhetően temérdek legóval rendelkezünk. Amikor együtt játszunk, azon veszem észre magam, hogy most élem a második gyermekkoromat: őszintén büszke vagyok például egy szerintem prospektusba illően jól sikerült autóra, amit építettem. A közös játékban mindenki kipróbálhatja a saját ötletét, és nagyszerű látni, milyen jól megy a gyerekeknek a logikus gondolkodás.
– Mit érzékelnek ők abból, hogy az édesapjuk operaénekes?
– Koncerten hallottak már énekelni, de operaházi előadáson még nem. Trisztánt hamarosan már elvihetjük egy Háry Jánosra vagy egy gyerekprogramra, de én megpróbálom teljesen különválasztani a szakmát a magánélettől, nem viszem haza a gyakorolni valót. Inkább az Opera valamelyik épületének egy kis szegletében memorizálok, mint hogy otthon a fiúknak rám kelljen tekintettel lenni. Az otthon legyen a béke szigete, egy más világ, ahol ezerszázalékosan a családra tudok fókuszálni! Természetesen tudják a gyerekek, hogy operaénekes vagyok, mindketten belebújtak már az „éneklős cipőmbe”, mondván, hogy indulnak Doman Katalin korrepetitorhoz. Szeretik, amikor tévében szerepelek, az októberi MaszkaBál élő online közvetítésén A sevillai borbélyt vagy a Hadaró duettet Szvétek Laci drága barátommal egyszerűen imádták.
– Mennyiben jelent más művészi élményt a vírushelyzet miatt megváltozott körülmények között fellépni?
– Furcsa közönség nélkül énekelni, és félelmetes belegondolni, hogy az üres térben előttem álló kamerák felvételeit a világon bárhol láthatják. Így én a MaszkaBálon is a családomnak énekeltem, mert tudtam, hogy ők ott vannak a kamera és a képernyő túloldalán. Mióta itthon van a kis Mátyás, a feleségemmel a végkimerülés pengeélén táncolunk, így igen nehéz volt erre a dalestre felkészülnöm. Két nappal előtte még nem is zártak a hangszalagjaim a fáradtság miatt. Ennek ellenére ez az áriaest tizenkét éves pályafutásom egyik legnagyobb élménye volt, több száz visszajelzést kaptam itthonról és külföldről. Fantasztikus kezdeményezése ez az Operának, rendkívül hálás vagyok a vezetésnek ezért a leleményes segítségért, amit azon szabadúszó szólistáknak nyújtanak, akik nem rendelkeznek fix jövedelemmel. Március óta elvágott minket a vírus a kereseti forrásoktól, de köszönhetően az Opera rendezvényeinek és a Mentőöv Programnak, kicsit nyugodtabbak lehetünk.
Más természetű veszteség, hogy idén a jubileumi ötödik évben a járvány miatt elmaradt az általam szervezett Perkupai Operafesztivál, ahol szintén nem csak a budapesti operarajongóknak tudjuk megmutatni a tehetséget, amivel a Jóisten megáldott minket. Az a tapasztalatunk, hogy az emberek feltöltődni, lelki gyógyulásért is járnak hozzánk. Egy Kőszegen élő súlyos beteg hölgyet például több éve hoz el hozzánk Bécsben élő fia, mert az operagálánk után hónapokra megszűnnek a tünetei. Szeretnénk az 5. Operafesztivál méltóságát megadni, így őszi vagy téli pótlás helyett halasztunk egy évet. Jövő nyárra, reméljük, a zárt térre vonatkozó létszámkorlátozások már eltűnnek az életünkből, és boldogan, föllélegezve, maszk nélkül ünnepelhetünk.
– Az Opera közönsége viszont ősszel is láthatta Önt, többek között az István, a király operaváltozatában is.
– Nem gondoltam volna, hogy én, aki református lelkésznek készültem, valaha Koppány szerepében fogok az Opera színpadára lépni, és ilyen vehemenciával éneklem, hogy „Pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát”! Elképesztően izgalmas feladat volt, nagyon szeretem a drámai figurákat, mint Conrad A rajnai sellők-ben, Crown a Porgy és Bess-ben vagy Verdi Jágója. Csodálatosak voltak a kollégák, és lenyűgöző a hangzás, amint ez a rockopera szimfonikus hangszereléssel szólalt meg. Nagy kihívás volt a sokszor wagneri nagyságú zenekart áténekelni. Óriási élmény volt pályám során először dolgozni Szinetár tanár úrral, akinek a próbáit olyan összeszedettség, rend, átgondoltság övezte napról napra, hogy az embernek tátva maradt a szája. Mindenre tudja a választ, és elsőrangú kommunikációjának hála, jó hangulatúak voltak a próbák, még a bizonytalan vírushelyzetben is. Rengeteget dolgoztunk ezen a produkción, és ennek megvolt a hatása: nagyon izgalmas estét láthatott, aki eljött az előadásra.