Képzelje el, Kedves Olvasó, hogy miután izgatottan végigülte a heti lottósorsolás közvetítését, remegő kézzel, egekbe szökő vérnyomással konstatálja, hogy a számok kihúzása után hivatalosan közölt nyertes számsorban pontosan az az öt szám szerepel, amelyeket ön is beikszelt a szelvényén. Még értesítést is kap a sorsolást lebonyolító cégtől, amelyben gratulálnak önnek, hogy megnyerte a főnyereményt, és kérdezik, hogy mikor tervez beballagni a megnyert millióiért. Csakhogy egy kicsit később újabb értesítést kap, hogy „jaj, bocs, de ezen a héten a Kovács néni, aki pedig mindig játszik, nem tudott szelvényt venni, úgyhogy várunk egy napot, hogy ő is játszhasson, és akkor majd újra sorsolunk, és ha akkor esetleg majd nem megint az ön öt száma jön ki, hát, akkor így járt…”

- hirdetés -

A fenti „példabeszédnek” látszólag nem sok köze van a műkereskedelemhez, tulajdonképpen csak azért találtam ki, mert lottózni feltehetően sokkal többen szoktak, mint képzőművészeti árveréseken részt venni, tehát ezzel a – természetesen, tudjuk, a valóságban soha meg nem eshető – történettel alighanem mindenki jobban megérti, hogy mi is az az – hát mondjuk talán így – anomália (kevésbé visszafogottabban fogalmazva: egetverő disznóság), amivel a hazai műkereskedelmi piac két résztvevőjének sikerült „lezárnia” az elmúlt évet, és ugyanazzal a lendülettel elindítani az újat.

A történetet részletesen megírta az Artportál, itt most röviden legyen elég annyi, hogy az eset a Műgyűjtők Háza aukciósháznak és az online árverések lebonyolítását (is) szervező Axioart nevű cégnek a közösen megrendezett december végi eseményén, az év utolsónak meghirdetett képzőművészeti aukcióján történt, ahol is a történet (egyik) hőse – egy nem is kevés lépcsős licitet követően – megnyerte az egyik tételt, meg is kapta az ilyenkor a vétel tényét megerősítő visszaigazoló e-mailt, vagyis boldogan könyvelte el magában, hogy sikerült megszereznie a vágyott műtárgyat (egy kortárs magyar művész egyik sorozatát). Csakhogy  „jó fél órával később jött tőlük egy újabb e-mail arról, hogy vissza az egész, technikai gondok miatt egy héttel meghosszabbítják az árverést, a nyertes licit visszaigazolása tárgytalan”.

Zárójelben jegyzem meg, hogy az árverés lebonyolítása során látszólag semmilyen „technikai gondok” nem voltak tapasztalhatók az interneten, ilyesmit a szervezők sem jeleztek, az egész aukció az online eseményeken már egy ideje megszokott rend szerint zajlott. Korábban, a Virág Judit Galéria egyik decemberi árverésén valóban volt egy kisebb technikai (szerver)hiba, ezt ott-akkor az aukció vezetője azonnal jelezte, a licitálást egy időre felfüggesztették, majd néhány perc múlva – nyilván a hiba elhárítása után – rendben folytatták.

A történtek után az eredetileg (és magát természetesen továbbra is annak gondoló) licitnyertes hosszú levelet írt az árverést lebonyolító Axioartnak (ennek másolata a birtokunkban van), kifogásolva a minden írott és íratlan szabálynak ellentmondó eljárást, mondván: „az árverések világában nagyon sokféle szabály létezik, és sokszor valóban van lehetőség azok többféle értelmezésére, egy szabály azonban állandó és kikezdhetetlen: a tétel leütésével megtörtént a tulajdonosváltás, azt visszacsinálni semmilyen okkal és ürüggyel nem lehet”.

Az illető a levelében arra is utal, hogy a cégnek a honlapján szereplő árverési feltételei között ráadásul ott áll egy mondat: „Az árverés alatt esetlegesen előforduló telekommunikációs hibákért, zavarokért felelősséget nem vállalunk. Ez azt jelenti – folytatja a pórul járt licitnyertes –, hogy bármilyen ilyen hiba bekövetkezése esetén a rendező mossa kezeit, ez az adott hiba által esetlegesen hátrányosan érintettek személyes balszerencséje. Élő aukción is szinte mindig előfordul, hogy az árverésvezető nem vesz észre egy licitet és leüti a tételt – ilyenkor sem indul újra a licit, ha már koppant a kalapács.”

Jean Louis Forain: „Az ott a papa egyik képe” – forrás: artistspace.org

Az Axioart – és vele nyilván egyetértésben a Műgyűjtők Háza – azonban nem így járt el, hanem egy váratlan húzással az egész aukció idejét egy héttel meghosszabbították, az új licitzárást áttolták januárra (így az év utolsó árverése különös módon egyúttal az új év első aukciója is lett), és a tételeket újra árverésre bocsátották. Ráadásul azoknak a műtárgyaknak az esetében, amelyekre decemberben érkezett érvényes, azon az eseményen szabályosan le is ütött nyertes licit, ott az eredeti kikiáltási árak helyett már az akkori – értelemszerűen magasabb – leütési árakat szerepeltették új kikiáltási árként, vagyis az eredetileg nyertes árszintről indították újra (vagyis tulajdonképpen folytatták, csak már megemelet „értékekkel”) a liciteket. Ennek során történetünk hőse, vagyis inkább elszenvedője – és feltételezhetjük, hogy talán nem ő lett az egyetlen így pórul járt – le is maradt az általa egyszer már szabályosan megnyert tételről, mert annak ára az újból (az általa egyszer már nyertesként megadott leütési árról) indított licitek során sokkal magasabbra emelkedett, mint amennyiért ő egyszer már megszerezte azt magának, illetve amennyit rá tudott szánni a vásárlásra. Így aztán – az amúgy is erősen „bizalomhiányos” hazai műkereskedelmi közegben – nehéz nem arra gondolni, hogy az egész „ismétlésre” vajon nem azért került-e sor, mert „valaki”, aki pedig valamiért különösen kedves az árverés szervezőinek, lemaradt egy mindenképpen neki „szánt” tételről…?

Vagy akkor mostantól, ha én például az előbb-utóbb nyilván majd csak visszatérő élő árverések egyikén egy adott ponton éppen kimegyek a mosdóba, és emiatt ezalatt valaki más tudja megszerezni magának az általam is áhított műtárgyat, vajon ezentúl én is kérhetem majd az árverés lebonyolítóját, hogy bocs, de árverezze már újra a tételt, hogy én is versenybe szállhassak?

A történethez még annyi tartozik hozzá, hogy egy nappal a botrányos első licitzárás után az aukciósház vezetője felhívta telefonon a hoppon maradt reklamálót, hogy hogyan tudnák fair módon rendezni a helyzetet, ám nem jutottak dűlőre, mert az eredeti nyertes licitjéhez ragaszkodó vevő – pedig bizonyos kompromisszumba is belemenni hajlandó – megoldását a cégvezető kategorikusan visszautasította. Ennél még primitívebb – bár természetesen ugyanúgy szintén tökéletesen elfogadhatatlan – megoldást választott az árverést lebonyolító cég: ők egészen egyszerűen nem válaszoltak – azóta sem – a reklamáló levélre.

Így zárult tehát a tavalyi, és egyben – ráadásul ugyanannak az eseménynek az ismétlésével – így indult az idei hazai árverési szezon. Ami szinte biztos: ilyen év-váltás feltehetően még soha nem volt az aukciók pedig már Kr. e. 500-tól írásban is megörökített történetében.