A Magyar Kultúra Napján, január 22-én Kölcsey Ferenc Hymnus című versének „letisztázását” ünnepeljük. Később Erkel Ferenc zenéjével vált teljessé kultúránk egyik alapköve. A két szerző életútja, a Himnusz keletkezése és utóélete számos izgalmas, regényes fordulatban bővelkedik, amelyről az Erkel Ferenc által alapított Budapesti Filharmóniai Társaság és az Erkel Ferenc Társaság készített dokumentumfilmet A Himnusz regényes története címmel.

A dokumentumfilmben Juhász Anna irodalmár és Becze Szilvia, a Bartók Rádió szerkesztő-műsorvezetője beszélget a vers és zene kapcsolatáról. Interjúnkban őket kérdezzük a Himnusz regényes keletkezéséről, irodalmi és zenei anekdotáiról.

– 1847-ben, akkoriban szokatlan módon egy zeneszerzők számára kiírt pályázat keretében született a ma ismert Himnuszunk. Ki volt a pályázat ötletadója, hogyan született a vers megzenésítésének ötlete? Milyen volt a korszakban egy nyílt pályázat? A pályázók ismerték egymás munkásságát? Kik voltak a főbb irányadó művészek akkoriban? Kik voltak a zsűriben?

Becze Szilvia: Ez valójában már a második pályázat volt, nem sokkal a Szózat-versre kiírt verseny után. Ugyanaz volt az ötletgazda: Bartay András (néhol Endre), a pesti Nemzeti Színház igazgatója. Bartay alighanem a Gott erhalte – az akkor hivatalos Osztrák-Magyar Monarchia himnuszának – ellensúlyaképpen is, 1843 kora tavaszán hirdette meg a Szózat-pályázatot. De ez mégsem lett nemzeti himnusz, így Bartay 1844. február 29-én már Kölcsey versére írta ki az újabb pályázatot.

A zsűri „… egy több műkedvelő urakból alakult választmány” volt, ahogy egy korabeli lap írta, egyben ők voltak a vezető irodalmárok is, köztük a zsűri elnöke, Petrichevich Horváth Lázár, író-újságíró, és zsűritag volt pl. Szigligeti Ede vagy Vörösmarty Mihály – de hat zenész is részt vett a munkában, többek között Mátray Gábor, a Zenede igazgatója vagy Binder Sebestyén, a Nemzeti Színház énektanára.

Az eredeti kotta alapján készült felvétel:

A pályázatra bárki jelentkezhetett, és ismerhették is egymást a zeneszerzők, de Bartay kiírása szerint a pályázók kiléte titokban kellett, hogy maradjon, így a pályaműveket nem csak név nélküli, jeligés borítékban kellett leadni, hanem a kéziratok helyett másolókkal készíttetett példányokat kellett a borítékokba tenni, hogy a kézírás alapján se tudja senki beazonosítani őket.

Amellett talán nem volt véletlen az sem, hogy Bartay nem vette be a Himnusz-zsűribe színházának kiváló karmesterét, biztosan van igazság azokban a történetekben, amelyek szerint nagyon biztatta Erkelt, hogy induljon a pályázaton. Zenei vonalon ugyanis kétségtelenül Erkel volt a kor egyik legjelentősebb művésze, aki a Szózat-pályázaton azért nem indulhatott, mert a nemzeti színházi bírálóbizottság tagja volt.

De ha már a kor nagyságairól van szó, meg kell említeni Liszt Ferencet is, aki az 1938-as pesti árvíz károsultjai javára adott koncertsorozatot Bécsben, majd 1839/40 fordulóján először tért vissza Magyarországra. 1840-ben pedig (majd 46-ban is) jelentős pénzadománnyal segítette az akkor alapított Nemzeti Zenedét, amelynek ötlete egyébként szintén Bartay Andrásé volt. 1875-ben Liszt lett a Magyar Királyi Zeneakadémia elnöke, Erkel pedig az igazgatója. De zenei kortárs volt Déryné Széppataki Róza, az első magyar operaénekesnő; vagy Mosonyi Mihály, zeneszerző, akit Erkel és Liszt is nagyra tartott.

A Himnusz regényes története – forrás: Ambient Pictures

– A Himnusz egy imádságos műfaj, ami az örökkévalóságnak szól. Miért lehetett Kölcsey verse a himnuszunk? Miért tekinthető egyedinek a Himnusz Kölcsey életművében?

Juhász Anna: A Himnusz maga az egyik legősibb költészeti műfaj, Istent vagy az isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk fohászkodó, imaszerű ének – a középkori Magyar Királyság lakói a 15. században hallhatták először. Majd ott jelent meg nemzeti himnusz – leginkább a 19. században –, ahol már a közösség túl volt a nyelvi normák létrehozásán, kiépültek a nemzeti kultúra fontos intézményei, így volt ez hazánkban is. Magyarországon előtte nem volt nemzeti himnusz, előbb felekezeti, később politikai mozgalmak dalai fejezték ki a közösségi összetartozást. Kölcsey Ferenc legmagányosabb időszakát élte Csekén, amikor hozzálátott a vers megírásához. Lassan dolgozott, valószínű a verset 1822 végén kezdte el írni, 1823 januárban tisztázta le. Nem tartotta fontos és legsikerültebb költeményei között számon, nem volt tipikus a Himnusz az életművében, inkább romantikusabb verseket írt korábban.

– Milyen személyiség lehetett Kölcsey Ferenc? Mire következtethetünk feljegyzéseiből, leveleiből, írásaiból? Milyen hatással volt az életére a Himnusz megírása?

JA.: Engem mindig izgat egy-egy alkotónak a személyisége, az életének a története – így szeretem kibontani a műveinek történetét, alakulását. Juhász Ferenc költő volt az édesapám, ebbe születtem bele, ez a személyes megközelítés természetes nekem. Kölcsey Ferencet az olvasmányaimban egy visszahúzódó, legtöbbször magányos, de boldogságot kereső embernek ismertem meg. Talányok versében így fogalmaz:

„Egy volt, csak egy, akit szerettem, / Nem volt fiú, nem volt leány, / Miatta létem elvesztettem, / Mert engem balszerencse hány.“

Elvonul, gazdálkodik, levelezik, magányosan él. Számos nehézséggel kellett már kiskorában szembenéznie, ami árnyalja a képet, miért lett olyan, amilyen. Mindkét szülőjét gyermekkorában elveszíti: hat éves, amikor apja meghal, tizenegy, amikor az édesanyja. Gyerekkorában a feketehimlő következtében egyik szemére megvakul. Debrecenben lesz kollegista, de különbözik társaitól: félénk, mélabús, állandóan olvas. Életében sokat levelezik: előbb – 18 éves korától – Kazinczyval, majd a fontos és nagy baráttal, Szemere Pállal – akivel 1810-ben találkozik először, és akiért rajong.

– Milyen kapcsolat volt Erkel Ferenc és Egressy Béni között?

BSZ.: Szakmai és baráti egyaránt. Egressy nyerte a Szózat-pályázatot, de az eredetileg énekhangra és zongorára komponált mű zenekari hangszerelését később Erkel Ferenc készítette el. Egressy három Erkel-opera szövegét írta, együttműködésük, barátságuk Egressy korai haláláig tartott.

– Erkel Ferenc alapította 1853-ban a Filharmóniai Társaság Zenekarát, miért volt élenjáró kezdeményezés ez hazánkban?

BSZ.: Ez volt az ország első rendszeresen koncertező szimfonikus zenekara, illetve Európában is az első, amely koncertbérletet adott ki a közönségnek. Kezdettől fogva fókuszált a kortárs magyar zene bemutatására, nagyon sok fontos művet ez a zenekar játszott először.

– Milyen szerepe volt Dohnányi Ernőnek a Himnusz mai formájának elnyerésében?

BSZ.: Nem ő volt az első, aki átdolgozta a Himnuszt, de az ő munkája a leghíresebb, végül ki is szorította az eredeti darabot. Dohnányit súlyosan érintette a trianoni döntés, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy szülővárosa – Pozsony – ne legyen Magyarország része. Talán ezt a fájdalmat is beleírta az áthangszerelt Himnuszba, mindenesetre az erkeli magyaros, verbunkos elemeket elhagyta, így a mű tempója is megváltozott, jóval lassabb lett.

A Himnusz regényes története című dokumentumfilmet itt lehet megnézni:

– Juhász Ferenc: Himnusz-töredék című verse milyen módon folytatása a Himnusznak?

JA.: Egyenes ágon nem folytatása, de valahol mégis az. Nem a nemzeti himnusz helyére, posztjára törekszik, de gondolatban, a Kölcsey verse után ismert és átélt háborúk, történelmi fordulópontok tükrében egyfajta továbbvitele annak a gondolatnak, hogy a nemzet emelje fel szívét és emelkedjen magasba – hisz számtalan nehézségen van túl. A vers születése is kapcsolódik Kölcsey Himnuszához. Édesapám verse, az 1972-ben írt Himnusz-töredék – először a Szép versek antológia 1973-as kötetében, a Himnusz születésének 150. évfordulója alkalmából jelent meg.

Olvass tovább a Himnusz történetéről tematikus blogunkban ide kattintva!

– Hogyan tud tovább élni a következő korokban egy nemzeti himnusz? Hogyan tudunk kapcsolódni hozzá, milyen szerepe van az identitásunk formálásában?

JA.: A nemzeti himunsz az állandóságunk, az életünk, az identitásunk része, velünk van minden korban és tudunk róla. De a szívünkben akkor él tovább, ha foglalkozunk vele és értelmezzük. Azaz továbbél, ami jelen van. A Himnusz a „fő” versünk, tudnunk kell és jó is átgondolni, mi minden van benne – mindaz, ami összekapcsol, nem pedig szétválaszt bennünket. Minden korban érdemes újra értelmezni az irodalmi műveket, újrafordítani vagy fogalmazni – mit jelent számunkra a korábbi mondanivaló, hogy él bennünk a korábbi alkotó üzenete. Én hiszek abban, hogy a magaslatról jó levenni irodalmi műveket, szerzőket, és ismerőssé, baráttá, tisztelt de hozzászólható művé változtatni. Az utóbbi időben nekem már így szerepel az életemben Kölcsey Ferenc és a Himnusz.