Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Karczag Márton: „Létfontosságú lett az előadás előtti szelfi"

Karczag Márton: „Létfontosságú lett az előadás előtti szelfi”

A Caruso blog egyszerre foglalkozik opera- és balettelőadásokkal, hazai és nemzetközi ének- és táncművészekkel, egyszerre anekdotázik és kísérli felfedni az azok mögött megbúvó titkokat, összefüggéseket. Az immáron a Papagenón olvasható blog szerzőjével, az Operaház főemléktárosával, Karczag Mártonnal beszélgettünk az opera múltjáról, jelenéről és jövőbeli kihívásairól, de szóba került néhány érdekes történet, és persze az is, hogy mennyiben változott a művészi elhivatottság az idők során.

- hirdetés -

– Vannak operanézési szokásaid? Mi az, ami leginkább megragad téged?

- hirdetés -

– Lassan negyven éve járok operába, de ma is ugyanazzal a gyermeki kíváncsisággal ülök be egy-egy előadásra, mint egykor. Várom a katarzist, hogy elvarázsoljanak, a nagy zenei élményt, és hogy olyan történetet kapjak, ami megérint és elgondolkoztat, gyomorszájon vág, egyszóval amitől több leszek. Ez az érzés, bármerre járok is a világban, sajnos egyre ritkábban adatik meg. Fogynak a jelentős művészegyéniségek, egyre kevesebb igazán átgondolt és kerek produkció születik, születhet.

Talán annyiban különbözöm egy hétköznapi nézőtől, hogy az évek, amelyeket a színpad mindkét oldalán eltöltöttem, kifinomultabbá tették a csápjaimat, így azonnal megérzem, ha „félre megy a varázslat”, és nem őszinte, ami a színpadon zajlik. Ilyenkor igazán dühös leszek, mert a színpadon a hazugságon kívül szinte minden megengedett.

Hazugság alatt értem azt is, amikor egy alkotó vagy előadó mellé-, illetve a vakvilágba beszél. Amikor felületes, a mű, vagy szerep megfejtése helyett a rutinba, esetleg a saját légbőlkapott ideáiba kapaszkodik ahelyett, hogy a hangjegyek és a szavak mélyére hatolna, és onnan építené fel a világát.

Mindegy, hogy egy rendezés „hagyományos” vagy „modern” (jelentsen bármit is ez a két suta kategória), a lényeg az, hogy akarjon, és tudjon közvetíteni valamit. Egy minőségi produkció persze csak gondos műhelymunkával születhet meg. Az utóbbi időben azonban az operajátszás mintha világszerte nagyüzemi jelleget öltött volna. Ez sokszor igaz az énekesekre, a rendezőkre, de a világutazó karmesterekre is, akik miatt sorra maradnak el az összpróbák, és mára egyre több helyen hallható az együttes felkészülés, a valódi betanító munka hiánya.

– Mire gondolsz pontosan? A nagyüzemi jelleg nem volt meg már régebben is?

– Ahogy többet tapasztal az ember a világból, egyre gyakrabban érzi, hogy bezzeg korábban, bezzeg annak idején… Az opera 400 éves műfaj, de Rossini-könyvében Stendhal már kétszáz éve is azon kesergett, hogy ez már nem az az igazi operaművészet, ami régebben létezett. Mintha ez a nosztalgia mindig is a műfaj kísérője lett volna. A világunk, amint láttuk a vírus előtti évtizedben egyre jobban felgyorsult. Ki gondolta volna akárcsak egy éve, hogy a „klasszikus” operába járás helyett esténként a fotelünkben pattogatott kukoricát majszolva azon fogunk vacillálni, hogy a Milánóból vagy a New Yorkból közvetített Aidában csodáljuk-e meg premier plánban az énekesek fogtöméseit? Végig se kell ülni a streameket, el lehet közben mosogatni. Ami igazán kiábrándító, hogy a két városban olykor ugyanaz a produkció megy, ugyanazokkal az énekesekkel. Ez pedig már valóban inkább hasonlít az üzemi termelésre, mint egy valódi alkotófolyamat végeredményére. Ehhez a világhoz nagyon kell tudni alkalmazkodni, ami éppen a nagy egyéniségeknek sikerül a legkevésbé, ők lettek a legsérülékenyebbek.

Karczag Márton – forrás: Operaház

Régebben jóval magasabb volt a művészek társadalmi presztízse, nagyobb tétje volt színházban dolgozni, énekesnek, táncosnak lenni létformát jelentett. Mára a színpad mágikus vonzereje erősen megkopott. Amikor Palló Imrének fellépése volt, egész nap nem szólalt meg otthon, így kímélve a hangját. Kérdés, hogy ez a némaság valóban használt-e bármit, mindenesetre tiszteltet ébresztő alázatot takar, és az tény, hogy Palló hetvenéves kora után is főszerepeket énekelt. Erre egy pályakezdő ma általában legyint. A színpad mellett akar teljes életet élni, nem szívesen mond le a napi fagyiról, sőt az ember megdöbbenve látja, hogy az előadás előtti koncentrációnál olykor fontosabb egy like-vadász szelfi a kulisszából…

– Tehát manapság egy énekművész nem akar és nem is tud mindent alárendelni a karrierjének?

– Így van. De maga a karrier is mást jelent. Árucikk lett a művész, és egy nagyon nyílt piacon kell megpróbálnia érvényesülni. Miután bármelyik néző kezében ott lehet egy mobil, az énekesek nem mernek reszkírozni. Ha nem biztos aznap este a C, inkább transzponálva kérik a Strettát. Biztonsági köröket futnak, de így oda az izgalom. A régebbiek azért is tudhattak többet adni magukból, mert mást jelentett nekik maga a művészet. Talán a vokális fantázia szenvedte el a legnagyobb veszteségeket. Amíg évtizedekkel ezelőtt egy énekesnek nem volt más eszköze, csak a kottája és a füle, addig ma már rengeteg felvétel létezik, amelyek a segítségére lehetnek a tanulásban. Akadnak azonban, akik annyira rákapnak erre, hogy már-már azt is meg lehet állapítani, hogy az illető kinek a felvételét hallgatva sajátította el a szerepet. Ez nemcsak egyfajta szegénységi bizonyítvány, hanem módfelett kínos is. A művész így akarva-akaratlanul is elveszíti a felfedezés örömét, a szerep pedig sohasem lesz a sajátja.

– Te hogyan kerültél közel az operához? Mi volt az első élményed?

– Édesapám hatéves koromban elvitt egy Varázsfuvola-előadásra. Annyira erős volt a hatás, hogy idővel egyértelművé vált, ezzel akarok foglalkozni. A középiskola alatt már magam válogattam a megnézendő produkciókat, az érettségi másnapján pedig statisztálni kezdtem. Az, ami én vagyok, amit tudok, annak a negyedszázadnak köszönhető, amit az Operaházban töltöttem.

Ha nyitott és kíváncsi valaki, itt annyi mindennel találkozhat, foglalkozhat, minden munkafolyamatba beleláthat – ezekből pedig akad bőven, hiszen az opera a legösszetettebb műfajok egyike.

Mondok egy példát arra, mennyire gyakorlati dolog valójában a színház. Statisztaként a világ legunalmasabb dolga egy véget nem érő világításpróbán „fénydublőrködni”. Mégis nagy hasznát vettem az ott ellesetteknek, amikor néhány éve Kerényi Miklós Dávid barátom Csodálatos mandarin koreográfiáját állítottuk színpadra Tiranában. Az Operaházban ellesett tudás alapján sikerült egy egész jó fény- és látványvilágot kreálnunk, mindezt az akkori albán viszonyok között, három olaszul alig beszélő világosítóval. Ezek az igazi kihívások!

– Az összes előadás ott van a fejedben?

Korántsem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a sok tapasztalatból és felhalmozott tudásból, amit az ember az Operában gyűjtött, magabiztosabban mozoghat valaki egy színházon belül, legyen ez akár gyakorlati, akár elméleti terület.

– Sohasem vonzott, hogy alkotóként is részt vegyél az előadások létrehozásában?

– Szerencsére igen hamar rájöttem, hogy hiányzik belőlem az a plusz, ami egy valamirevaló rendezőben meg kell, hogy legyen, és ami elengedhetetlen ahhoz, hogy eredeti és gondolatokkal teli előadást hozzak létre. Enélkül egyszerűen értelmetlen elgondolkodni is a kérdésen. Tapasztalatok alapján többé-kevésbé színpadra lehet rakni egy darabot, de ez fényévekre van a rendezői összművészettől. Felismertem, hogy az agyam sokkal inkább rendszerező, összegző, mint alkotó elme. Sokkal inkább erősségem a megszerzett ismeretek újrarendezése, mint a semmiből teremtés. Nyilván ez is egyfajta alkotás, de egészen másféle.

– Ha már itt tartunk, mire mondod azt, hogy valami „jól meg van rendezve”?

– Számomra? Amitől több leszek és még napokkal-hetekkel az előadás után is foglalkoztat. Az anyaszínházam előadásait természetesen etikátlan lenne felemlegetni, inkább néhány külföldi élményemről mesélnék a járvány előtti időkből. A Barrie Kosky által rendezett frankfurti Carmen például elementáris hatással volt rám. Semmi ál-Spanyolország, egyetlen hatalmas fekete lépcső a díszlet, mégis az Előjáték első hangjától magába szippantott a Kosky által megalkotott világ. Úgy vette nagyító alá Bizet figuráit, hatolt a mű gyökeréig, mint korábban kevesek. Imponáló volt az a szemtelenség(!) is, ahogy elmesélte ezt az unalomig ismert történetet. Érdekes megfigyelni, hogy a produkció Frankfurtban tomboló sikert aratott, Londonban viszont gyűlölte a törzsközönség. Többször kimentem a Komische Operbe, Kosky Bál a Savoyban produkciójára. Katartikus előadás volt, csodálatos művészekkel. A felszínes-flitteres operettből a 30-as évek Berlinjének esszenciája lett, a rendező sztaniolba csomagolva kegyetlenül szembesítette a várost, mit is vesztett egykor, az „elfajzott művészet” száműzetésével. De nagyon mélyen érintett Christof Loy bécsi Peter Grimese is, amelyben egy igencsak mai, halálra ítélt szerelmi négyszöget épített fel. És persze ott volt Kovalik Balázs Händel Feltámadás-produkciója, amely a test halálát és a gyász-feldolgozást hozta megrendítően fájdalmas közelségbe. Azt gondolom, nem mindegy, hogy mi magunk, személyesen mennyire vagyunk éppen érintettek egy előadás problematikájában. Mert ha nyitottan, prekoncepciók nélkül érkezünk, telibe tudja találni a legbelső énünket, sebeket téphet fel, vagy gyógyíthat. Én ilyenkor érzem úgy: köszönöm szépen, ezt a komplexitást akarom kapni az operától.

A Caruso blog bejegyzései ide kattintva érhetőek el. 

– Opera vagy balett?

– Bár mindkettő közel áll hozzám, egyértelműen opera. Összetettebb, sokrétűbb műfaj, mélyebbre hatol, változatosabb, eredetibb gondolatokat lehet vele kifejezni. Már csak eszköztárából adódóan is teljesebb világot tudhat a színpadon megjeleníteni, mint a klasszikus balett. Mindig úgy éreztem, a balettet élvezni lehet, de a „beavatottak gyönyörűsége” csak azoknak adatik meg, akik gyerekkoruktól foglalkoznak vele, és látják, hogyan kell állni a kisujjnak, vagy mitől szép egy rüszt. Ami számomra igazán izgalmas a műfajban, az a táncdramaturgia, hogyan lehet szavak nélkül átültetni, elmesélni egy történetet. Az biztos, hogy mindkét műfajban nélkülözhetetlenek az igazi egyéniségek, azok a művészek, akikre a közönség jegyet vált. Ám éppen ők vannak világszerte eltűnőfélben.

Véleményed szerint kik járnak ma operába, és bajban van-e a műfaj?

A hazai helyzet egészen speciális, inkább arról beszélek, amit a világban látok. A járványhelyzet okozta sebek, a kényszerszünet és ennek következményei beláthatatlanok. A nagyszínházak jegyárai igen magasak, 100-200 eurót is elérhetik, egy rangosabb fesztiválon akár a hatszázat is. Ezért a pénzért a közönség jogosan vár minőséget. Van egy ragyogó hazai luxusszappan márkánk. Az „internet népe” hangosan háborog, mi kerül rajta háromezer forintba!? Pedig a válasz egyszerű: a termék nem számukra készült. A minőséget meg kell fizetni. Az opera is ilyen elit műfaj. Mondhatnám azt is, hogy értelmiségi, bár ez nem feltétlenül igaz.

Mostanában mintha éppen az értelmiség hagyná cserben az operát. Száz évvel ezelőtt minden valamirevaló polgárcsalád nappalijában állt egy zongora. Ma, ha be is fér a lakásba, inkább átalakítják bárszekrénnyé. A középiskolás generáció életének, alapkultúrájának már nem része a zenetanulás és az operába járás.

Annak idején egy ország nézte a Linda című sorozatot. Az egyik rész címe: „Oszkár tudja…”. És egy ország tudta is, miből van a dalocska. Világszerte volt az operának egy jelentős felfutása, az otthonmaradós tévé-korszak előtt igyekeztek a műfajt minél több emberhez eljuttatni. Ez a folyamat – legkésőbb az internet-robbanás óta – a múlté. Bayreuthba vagy Salzburgba ma is szinte képtelenség jegyet kapni, ám eközben a veronai Arénában évről-évre diszkréten csökkentik az eladandó helyeket, a milánói Scalában nemcsak Brittenre maradnak üresen a széksorok, de egy-egy Verdi-előadásra is kényelmesen be lehet jutni. Ifjúkoromban én is éjszakáztam állóhelyre várva Bécsben, többek között a Három tenor egy-egy fellépésére. Ma az előadások után két-háromszáz helyett talán húsz-harminc rajongó vár autogramra. A Callasok és Pavarottik eltűnése – amiről korábban beszéltünk – és a blöff-produkciók nagy száma miatt a közönség érdeklődése is megcsappant. Felmerül a kérdés, mennyire felelősek maguk a színházak ezért a jelenségért, mennyire zárkózott elefántcsonttoronyba az Európában államilag egyelőre még szépen dotált műfaj? Mit kínál ma egy operaház, ami miatt érdemes sok pénzért jegyet venni, munka után kiöltözni, a délutáni csúcsforgalomban átvergődni a városon, amikor otthon a MET többtucat előadása közül igyen válogathatunk? Mára a színházak is felismerték a vészt és igen széles spektrumban próbálnak válaszokat találni, arra a kérdésre, hogyan tudják fizetőképes és „valódi” opera-értő közönséggel megtölteni operaházukat.

A Caruso blogban azonban nem csak ilyen jelenségekről írsz, hanem művészekről is. Egyszerre jelenik meg bennük az anekdotázó és az elemző éned. Hogyan született a blog ötlete?

– Lassan tíz éve, hogy néhány hónapra olyan munkakörbe kerültem, ami kevéssé elégítette ki a szellemi kapacitásaimat. Az akkori párom feltette a kérdést: mi lenne, ha blog formájában írnál azokról a dolgokról, ami igazán érdekel? Röviddel ezután megszületett a „Caruso blog brand” és az első írás, majd a többi. A blog hálás terep: az ember akkor és arról publikál, ami éppen foglalkoztatja, nem szól bele senki. Szívesen írok előadásokról, de ezek sohasem kritikák – hiszen azokat a színházi és zenekritikusok jegyzik –, hanem beszámolók, a véleményemet tükrözik, melyekben a személyes érintettség ugyanúgy szerepet játszik, mint az általam fontosnak vélt szakmai szempontok. Természetesen ezek kizárólag külföldi produkciók, hiszen az Operaház tagjaként nyilvánvalóan nem véleményezem nyilvános fórumokon a kollégáim munkáját. De amennyire a komolyzenés színház műfaja engedi, a blogbejegyzéseim merítése elég széles:

hazai előadás-történetek és külföldi beszámolók, könnyed anekdoták és sanyarú művészsorsok, olykor érdekesnek vélt fotóválogatások.

Korábban elképzelhetetlen volt az a bőség, ami az utóbbi két évtizedben az interneten ránk szakadt. Az online archívumok teljesen új perspektívát adtak a szakmai kutatásoknak is.

Ide kapcsolódik:
Karczag Márton: „Tóth Aladár élete messze a legizgalmasabb része az Opera történetének”

Az egyik legkedvesebb témám az Elfeledett magyar énekesek-sorozat, egykori művészeink életútjának felkutatása. Ilyenkor az ember igazi kincsekre bukkanhat, legyen az egy São Pauló-i telefonkönyv egy 30 évvel korábban eltűnt szoprán számával, vagy egy ivrit feliratú művészsír egy apró izraeli kibuc közelében. A pesti közönség egykori kedvenceinek piciny nyomai. Időről időre megpróbálom megfejteni, hogy a legendák mögött milyen valós események és emberi történetek zajlottak. Szeretünk bálványokat állítani, kerek évfordulókon megemlékezni az idolokról, de igen ritkán gondoljuk végig, hogy valójában mi, hogyan és miért történhetett. Ilyen megfejtendő történet például az „orgonabúgású” Székely Mihályé. A német megszálláskor, mint az Operaház egyik basszistája „tűnt el”. Amikor egy évvel később a bujkálásból előkerült, már az ország legféltettebb kultúrkincse volt. Lakása, fizetése(!), külföldi szerződései nemzeti ügynek számítottak. Hogyan történt ez a változás? Mennyivel izgalmasabb ezt felfejteni, mint égnek emelt szemmel kijelenteni: számomra egyetlen Sarastro létezik: a Székely Mihály!

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.