Papageno Radio
- hirdetés -
Színház Bérczes László: „Nagyjából mindig ugyanúgy történik minden”

Bérczes László: „Nagyjából mindig ugyanúgy történik minden”

Június 23-án mutatják be a Szkéné Színház és az Ördögkatlan Fesztivál koprodukciójában Háy János Elem című darabját. Az előadás rendezőjével, Bérczes Lászlóval beszélgettünk.

- hirdetés -

– Ez az ötödik Háy-rendezésed. Miért valók neked az ő történetei?

- hirdetés -

– Hozzám nagyon közel áll János bármely írásának az a fajta konkrétsága, ami által időben és térben megragadható szereplők és helyzetek vannak, miközben nem éri be az idő és tér által felkínált végleges magyarázattal. Például A Gézagyerekben van egy autisztikus fiú és egy szociografikusan ábrázolt közeg. De Jánosnál a történet nem(csak) az autizmusról és nem(csak) a magyarországi mélyszegénységről szól, hanem mindenekelőtt létfilozófiai kérdésekről. Darabjainak többsége itt és most játszódik, de egyik sem pusztán a társadalmi berendezkedésről állít valamit, hanem a létezésbe vetett ember születéssel, halállal, szeretettel, gyűlölettel, létező vagy nem létező Istennel való találkozásairól. Ilyen értelemben elégedetlen vagyok, ha a Nehéz kapcsán, akár egy mégoly pozitív kritikában is, az alkoholizmus által felzabált főhős pusztulását emelik ki. Mert ez igaz, és örülök, ha ezt is sikerül megmutatni, de lényegileg ez egy létdráma. Mint ahogyan az Elem is az, pedig itt is az aktuális jelenben vagyunk, és két idős ember, egy házaspár leghétköznapibb, úgymond bagatell dolgaival találkozunk.

Mi Jánossal barátok lettünk, de egy emberi kapcsolatra (is) csak részben tudod a „receptet”. Amit tudhatunk, és aminek bizonyára szerepe van a kapcsolatunkban: ő Vámosmikoláról való, én Tiszanánáról, és ide bekapcsolnám Mucsi Zolit, aki pedig Abonyból. Arról van tehát szó, hogy három falusi fiú különböző indíttatásból és különböző kanyarokkal fölkerül Budapestre, és keresi azt, hogyan tud itt otthonossá válni. A teljesítménykényszerünk, a megfelelni akarásunk által ezt elértük, de valahogy mégsem lettünk igazán otthonosak, mert nem tudjuk és nem is akarjuk levetkezni magunkról azt, amit magunkkal hoztunk. Mi hárman a szorongás bajnokai vagyunk. Ezt nagyon jól meg tudjuk egymás közt beszélni, és persze röhögünk is rajta. Ezek a közös pontok részben magyarázatot adnak a barátságra, de egy munkakapcsolat esetében is fontos kapaszkodókat jelentenek.

Az Elem olvasópróbáján- fotó: Mészáros Csaba
Az Elem olvasópróbáján- fotó: Mészáros Csaba

– Az Elem először novellaként jelent meg. A dráma ebből a te megrendelésedre készült el, vagy Háy Jánosban volt késztetés arra, hogy színpadra írja a történetet?

– Nagyjából mindig ugyanúgy történik minden. Kiválasztódik egy elbeszélés, elsősorban általa, és ő azt tágítja drámává. Amikor néhány éve megkínált néhány novellával, és azok közül A halottembert választottam, nem azért tettem, mert a többi írás rosszabb lett volna. De úgy éreztem, azokról a témákról már beszéltünk. Ez a történet bármely háború után bárhol megtörténhet, és balladai megszólalást követelt, mely megszólalás János számára – később számomra is – kihívást jelentett.

Az Elemnél nem a kínálat volt adott, hanem a probléma, ami mindhármunkat foglalkoztat. Ez maga az Idő, az elmúlás.

János legtöbb darabjánál egyetlen novella tágul drámává, az Elem esetében azonban az azonos című novella csak kezdemény volt. Abból mindössze egyetlen villanás került a darabba, az, ahogy a néni lemegy a vérnyomásmérőbe való elemért, és amikor hazaér, szembesül az emlékezet romlásával és az idő múlásával. Delegalább ennyire erősen, ha nem erősebben késztető alapanyag volt János egyik legszebb-legszemélyesebb műve, a Ne haragudj, véletlen volt, aminek „ihletője” legfontosabb társának elvesztése volt.

– Miután kiválasztjátok a novellát, hogyan dolgoztok? Folyamatosan konzultáltok, a te rendezői kéréseid alapján ő újabb változatokat készít?

– Egyáltalán nem. Megegyezünk, ő dolgozik, és tudjuk – a többes számot Kapa miatt használom –, hogy nincs mit erről beszélni. Most egy picit visszakanyarodok az első kérdésedhez: az emberből a megfelelési kényszer a megbízhatóságot hozza ki. János mindig megtervezi és nagyon pontosan beosztja az idejét. 2019 nyarán megegyeztünk. Ő akkor látta már, mikor fejezi be A cégvezető című regényét, és hogy 2020. január-februárban megírja majd az Elemet. Amikor tehát tavaly januárban elkezdtem egy próbafolyamatot Szatmárnémetiben, tudhattam, hogy János is elkezdi a darab írását. Közben beszéltünk többször, de sohasem a készülő drámáról. Március 13-án volt egy, a járványhelyzet miatt közönség nélkül, online közvetített bemutató Az ügynök halálából, másnap pedig vonatra ültem. Ahogy 2010 karácsonyára Kapa és én megkaptuk a Nehéz szövegét, úgy most tudhattam – persze, nem, de mégis –, hogy amikor elindul a vonat Szatmárnémetiből, a leveleim között lesz az Elem szövege, és amikor térerőhöz jutok, Debrecenhez közeledve, már olvashatom is a darabot. Így is történik: a példány nehezen olvasható, tele van időugrásokkal, a szerző nem segít meg, küszködnöm kell vele, és elkövetem azt a hibát, hogy a vonatról fölhívom Jánost azzal, hogy nem igazodok el. Egy érzékeny embert azonnal megsebzel, ha nem azzal hívod föl, hogy nagyszerű, amit olvasol, hanem azzal, hogy segítsen, mert nehezen igazodsz el.

Elem (Mucsi Zoltán, Kerekes Éva) - fotó: Gálos Mihály Samu
Elem (Mucsi Zoltán, Kerekes Éva) – fotó: Gálos Mihály Samu

– Miközben az egyik szorongó tudhatná, mit érez a másik szorongó.

– Persze. Ő mond valamit, de érzem, hogy nem kellett volna fölhívni. Budapestig megküzdök a szöveggel, és mire fölérek, örülök. Hívom Kapát vagy Kapa hív engem, már nem emlékszem, aki szerint gyönyörű a szöveg, de ezt nem lehet színpadon megcsinálni. Nyugtatom, hogy megoldjuk, örüljünk annak egy napig, hogy van egy gyönyörű szövegünk.

Azt akarom a történettel hangsúlyozni, hogy attól a pillanattól, hogy János elkezdi írni a darabot, azzal már egyáltalán nem foglalkozik, hogy Kapa benne lesz-e vagy sem, és azzal sem, hogy mi az, ami a színpadon úgymond „hagyományos” eszközökkel megvalósítható. Ez már legyen a mi gondunk, mondja magában.

Ide kapcsolódik:
Exkluzív galéria Háy János: Elem című előadásáról

– Nem akarja a színpad úgynevezett törvényszerűségeit betartani?

– Nem érdekli, és ebben neki teljesen igaza van. Az Elem úgy indul, hogy látunk egy nénit egy kórházi ágyon, és látjuk, hogy meglátogatja őt a lánya. A szerzői instrukció szerint ezt a két szerepet ugyanaz a színésznő játssza. De hát ilyen nincs, mondhatnád. És nem mondod, hanem megoldod. Ő letett egy szuverén alkotást, és ezzel teremtett egy világot.

Ha nekem kérdéseim vannak a darabbal kapcsolatban, azokra nem a szerző tud válaszokat adni. Azokat nekem, nekünk kell együtt megkeresnünk.

A többes szám az alkotótársakra utal, többek között Mucsi Zolira, Kerekes Évára, Rozs Tamásra, Kiss Mónira, Cziegler Balázsra…

– Mondod a névsort, Kerekes Éva kivételével állandó munkatársaid ők. Mi ez a kémia vagy pszichológia: szorongóként kell ez a stabilitás, az új, de mindig általad választott csapattag pedig a komfortzónából mozdít ki?

– Kellenek biztonságot adó, ismerős kapaszkodók, és kellenek kihívást jelentő, ismeretlen motívumok. Ismerős a munkatársak többsége, de „ismeretlen” az egyik főszereplő, Kerekes Éva. Persze jól ismerem őt, régi vágyam volt, hogy együtt dolgozzunk, hiszen kivételes, nagy színésznőnek tartom. Az már olvasópróba első tizedmásodpercében látszott, hogy Évi és Kapa szinte „egy pár”, nagyon értik-érzik egymást, azonnal tudhattam, szerencsém lesz velük, ahogyan nekem általában szerencsém van a színészekkel.

Elem (Mucsi Zoltán, Rozs Tamás) - fotó: Gálos Mihály Samu
Elem (Mucsi Zoltán, Rozs Tamás) – fotó: Gálos Mihály Samu

– Háy János színpadán nemhősök és nemtörténések vannak. Ezeket hogy kell megrendezni? Elég annyi, hogy sokat beszélgettek, a leírt mondatokat nagyon aprólékosan elemzitek, ebből megszületik a figura és a világ, vagy valami más is kell?

– Az egyik legizgalmasabb kérdés az, hogy mi a történés. Két veszély van. Az egyik az, ha a néző a cselekvést azonosítja a történéssel, és ha nincs akció a színpadon, azt úgy éli meg, hogy nem történik semmi. A másik pedig az, hogy rendezés közben folyamatos késztetést érez az ember, hogy a színész „cselekedjen”. Pedig cselekvés a gondolkodás és a figyelem is. A rendezés nem az, hogy megmondod a színésznek, álljon föl vagy üljön le. Úgynevezett rendezés az is – és ez rám különösen jellemző, annyira, hogy néha a színészeknek elege is van ebből –, hogy nincs olyan mondat a darabban, amiről nem akarsz legalább félórát beszélgetni. Szóról szóra, mondatról mondatra meg kell fejteni, hogy milyen az a személyiség, aki mondja, és ki az, akinek mondja.

„Mami, jól vagy?” – kérdezi a haldokló édesanyját meglátogató középkorú nő. Ez egy nagyon egyszerű kérdés, mégis napokat töltöttünk el vele. Először látogatja meg, sokadszorra vagy épp utoljára? A Mami hallja-e, érzékeli-e a lányát? A megfejtéseinkből nem feltétlenül következik „cselekvés”, de a beszélgetés, nevezzük elemzésnek, beépül a színész érzéki emlékezetébe, és a jó színész az adott pillanatban mozgósítja azt. „Megtörténik a mondat”. Ehhez képest teljesen másodlagos, hogy a mondatot állva vagy ülve mondja-e.

– Szomorú darab az Elem?

– Volt, aki megkérdezte, miről szól, és amikor meghallotta, hogy a téma a halál, akkor elkezdett hárítani, és közölte, hogy nem fogja megnézni. Csakhogy a halálról semmit nem tudunk, arról nincs mit mondanunk, ezért a darab sem erről szól.

Az Elem témája a halál, de az életről szól, arról, hogyan próbálunk szembenézni az elmúlással. Közben persze kapaszkodunk az életbe, és ez bizony sok-sok humoros pillanatot is szül. 

Reményeim szerint sokat lehet nevetni majd. Nevetni is.

– A Nehéz egy férfi-, A halottember egy női, az Elem pedig egy pártörténet. Ez létező ív vagy csak belelátom?

– Szerintem állapítsuk meg, hogy ez egy trilógia. Nekem ez olyannyira kerek egész, hogy…

Elem (Mucsi Zoltán, Kerekes Éva) - fotó: Gálos Mihály Samu
Elem (Mucsi Zoltán, Kerekes Éva) – fotó: Gálos Mihály Samu

– … hogy nem rendezel több Háyt?

– A mondat túl hosszú, még a Háy is fölösleges benne. Nem rendezek többet – legalábbis ezt mondtam magamnak, amikor áprilisban néhány barátnak már bemutattuk az előadást. Csakhogy egyszer már igent mondtam egy rendezésre – Kanadába hívtak vissza, a Shaw Festival Theatre-be -, de ez a munka a pandémia miatt elmaradt. Viszont pár napja kaptam egy levelet a színháztól, miszerint ha a vírus is megengedi, várnak vissza 2022-ben. Most úgy gondolom tehát, hogy Branden Jacobs-Jenkins kortárs amerikai szerző Everybody című darabja lesz az utolsó. Ez egy kortárs Akárki-történet. Szóval a halálról szól. Meg az életről. Meg arról, hogy folyamatosan rettegek valamitől – a rendezéstől -, és mégis, újra és újra keresem ezt a rettegést. Mint amikor a szorongás világbajnoka megpróbálja saját csúcsát megdönteni. Sikerülni fog.

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!