Augusztus 23-án a Trafó nézői Niké, szabadságunk szobra címmel egy szubjektív idegenvezetésen vehetnek részt, amelynek középpontjában a közösség, a hatalom és a kollektív emlékezet kérdései állnak. Kelemen Kristóf dramaturg-rendező élőben jelentkezik Pécsről, hogy a dokumentumszínház, városi séta és influenszervideó ötvözetében mutassa be szülővárosa, Pécs szobortörténeteit, amelyek összefonódnak össze a magyar történelem és a személyes életútja eseményeivel.
– Az évek során, mondjuk a középiskolától kezdődően, hogyan alakult a te viszonyod Péccsel, milyen szerepet játszott a város az életedben? Távolról úgy tűnik, talán a popzene miatt emlegetett pécsi szál miatt, hogy van itt egyfajta mítosz.
– Van mítosza, sokan születtek itt vagy indultak innen, de nekem mindig inkább a lakóhelyet és a családot jelentette. Az utcákon sétálva ismerősség és az idegenség fura keverékét éreztem, valószínűleg azért is, mert nagyon korán tudtam, hogy színházzal akarok foglalkozni, és azt is, hogy ehhez Pécsről el kell mennem.
A Covid első hulláma alatt hazamentem, ekkor érkezett a Trafó felkérése a Görög Befogadás projektre. Sokat jártam kutyát sétáltatni a Mecsekbe, minden nap elmenten a Niké-szobor mellett, és ennek hatására kezdtem el vele, Péccsel, a város történeteivel foglalkozni, a kutatás alatt pedig egy, az addiginál sokkal személyesebb viszonyom alakult ki a szülővárosommal.
– Miért épp a szobrokon keresztül próbáltad megfogni Pécs legújabb kori történetét?
– Fontos, hogy ezek vagy politikai üzenettel rendelkező vagy politikával átitatott köztéri alkotások. Már a Megfigyelőkben is az foglalkoztatott, hogy az én generációm milyen viszonyt tud kialakítani az államszocialista korszakkal; most ugyanez a kérdés a szobrokra vonatkozik. Mit kezdjünk velük? A Lenin-szobrot ledöntötték, a Niké áll, de a felállításakor érvényes politikai kontextusból kivették, és új narratívába helyezték. El lehet-e a múltat törölni? Van-e helyes út? Hogyan állítsunk megfelelő emlékművet, ami különösen a Weöres Sándor-szobor szempontjából vetődik fel, ami a jelenlegi Fidesz-éra futószalagon készülő zsánerszobrainak az egyik darabja.
A szobrok utáni kutatásban pedig, mintegy mellékesen, nemcsak a város ismeretlen rétegei tárultak fel, hanem a bányászmúlt is, ami a jelenkori Pécs önképében nem kap elég hangsúlyt, pedig az ipari fellendüléssel járt együtt a lakosságszám megnövekedése, a bányavállalatok anyagi támogatásából felgyorsult az urbanizáció, fejlődött a kultúra és az oktatás, és a város regionális és országos jelentősége megerősödött. Hiába a szlogen, hogy Pécs a virágzó kultúra városa, amit valószínűleg az EKF-év hangosított fel, a rendszerváltás utáni időszakot mégis inkább egy hanyatlási narratívában lehet elmesélni, hiszen a globális folyamatokkal összhangban az itteni szén- és az uránbányákat is bezárták, ami több tízezer családot érintett, és azóta is hatalmas az elvándorlás, az elmúlt évtizedekben körülbelül harmincezren hagyták ott Pécset, ami egy százötvenezres városnál jelentős szám. Ezt mindmáig nem heverte ki a város, azóta sem települt oda olyan ipar, ami ezeknek az embereknek munkát adna. Vannak bányászegyesületek, egyre idősödő tagsággal, akik még ápolják a hagyományokat – bizonyos esetekben az országra egyébként is jellemző politikai kettészakítottsággal –, ugyanakkor városi kontextusban erre az örökségre nem igazán építenek, pedig a város identitáshoz hozzátartozik.
– A szobrokra tudsz műalkotásként tekinteni?
– A produkcióban kevésbé fókuszálok az esztétikai értékükre, inkább az foglalkoztat, hogy milyen politikai játszmák zajlottak le a szobrok kapcsán, és ezekben a szobrász szakma milyen álláspontra helyezkedett. Izgalmas volt megfigyelni, hogy az érvek minden esetben szakmai alapokról indultak – a Lenin-szobor kapcsán azt képviselték, hogy nem szabad ledönteni, mert az egy jó Lenin-szobor, és kizárólag minőségi szempontból ellenezték a Weöres Sándor-szobor felállítását –, a politika viszont a reprezentatív szakmai szervezetek érveit és javaslatait ezekben az esetekben felülírta. Ahogy ezek a helyzetek nem feltétlenül arról szólnak, hogy a műalkotás értékes-e, az előadásban is inkább az kerül előtérbe, hogy a felállítás, a ledöntés vagy az átnevezés folyamatai mennyire tiszták, átláthatók, szakmai szempontúak – és eközben milyen hatással vannak a közösségi emlékezetünkre.
– Szerinted egy ilyen döntésnél mennyi beleszólást kell adni annak a közösségnek, amelynek az életét nap mint nap meghatározza a szobor?
– Ideális esetben lehetne ez közösségi döntés is, de a mai Magyarországon utópisztikusnak tartom, hogy egy település lakói ilyen szinten, egy társadalmi vitában beleszólhassanak a közterek kialakításába, főleg amikor egy emlékműállítás kizárólag a hatalmi szempontokat szolgálja.
– Makrisz Agamemnon Nikéje viszont komoly közösségi hozzájárulással készült.
– Ha a közadakozást vagy a környék rendezésére irányuló társadalmi munkát tekintjük, valóban, és ez nem városi legenda. Egyébként egy nagyon drága szoborról beszélünk, 1975-ben 14 millió forintba került, ami ma körülbelül 840 millió forintot jelentene.
Számomra ez az emlékmű a kontextusvesztés mellett azért is érdekes, mert mellé lehet tenni, hogy a mai kurzusberuházások során létrejövő, ilyen léptékű szobrok milyen művészi színvonalat képviselnek, és milyen komoly szakmai vitákat váltanak ki.
A Niké sorsa is hányatott, és nem csupán azért, mert fémtolvajok megrongálták, és az ott maradt szoborelemet, amelyen a Felszabadulási emlékműre utaló felirat volt olvasható, a városvezetés nem állította helyre, inkább leszerelték. Ez is a megoldatlanság típustörténete, de legalább áll a helyén, ellentétben a Lenin-szoborral, ami először a Pécs Holding telephelyére került, majd tíz éve elvitték Kecelre, egy hadiipari múzeumba. Gyakorlatilag ugyanaz a sorsa, mint az ország többi Leninjének, amik vagy egy önkormányzati raktárban, vagy egy múzeumi udvaron rohadnak. Igaz, hogy van ebben a demitizálódásban valami költői, és ez a motívum végigvonul az előadáson is. Mindezen keresztül pedig a múltunkhoz fűződő viszonyunkról tudunk beszélni. Érdekes volt megfigyelni, hogy az a két nagy kiállítóhely, amely a 20. század második felének magyar történelmére fókuszál, hogyan közelíti meg a témát. A Terror Háza drámai-áldozati, a Szoborpark ironikus-abszurd nézőpontot választ, de mindkét emlékhely a Rákosi-korszakot tematizálja, a kádári érát vagy azzal összemossa, vagy egyáltalán nem foglalkozik vele, tehát a közelmúltunkról ezen a szinten nem szól társadalmi diskurzus.
– Mindegyik szobor azonnal adta magát?
– Nem is a szobrok kiválasztásában merültek fel kérdéseim, hanem inkább az foglalkoztatott, hogy melyik szobor kapcsán miről essen szó, összességében pedig milyen formában készüljön el az előadás.
Mint minden kutatáson alapuló projekt, ez is rengeteg irányba vitt, nagyon asszociatívan engedte kezelni a fő témát – de folyamatosan behozta a munkásosztályt érintő kérdéseket, ami egyébként a magyar színház adóssága –, mégis vissza-visszatértem a Nikéhez.
Sokáig egy lecture performance-ban gondolkodtam, ahhoz viszont hiányzott a dramaturgiai szervező erő. Amikor meglett a forma, az élőben közvetített idegenvezetés, a hatalmas anyag szinte magát strukturálta.
– A formaválasztást mennyire motiválta a városi séták reneszánsza?
– Részben motiválta, de a Covid után másképp viszonyulunk ahhoz, hogy valamiben távolról veszünk részt, vagy valamit távolról nézünk, és úgy éreztem, ebben megpendíthető a centrum-periféria viszonya, hiszen nem Budapesten beszélek Pécsről, hanem a helyszínről jelentkezem be. Nem az a cél, hogy minél több információt adjak át, hanem az, hogy ezt minél játékosabban tegyem meg, minél többet reflektáljak magára a médiumra.
És mivel én vagyok a guide, végeredményben ez olyan, mintha egy influenszervideót csinálnék. Ehhez nagyon inspiráló volt a Contrapoints nevű YouTube-csatorna, ahol egy PhD-t abbahagyó transz nő a saját élete, énkeresése és nemi átalakulása mellett a performativitást is tematizálva tart sokszorosan önreflexív filozófiai traktátusokat. A hatalmas intellektuális bázis mellett iszonyú vicces, elképesztő glamúros, közben játszik a karakterekkel, és olyan, mintha dialektikus párbeszédeket folytatna le magában.
– Teljesen élő lesz a közvetítés?
– Keverünk rá zenéket, videókat, de az adás – az elkerülhetetlen néhány másodperces csúszást leszámítva – teljesen élő lesz.
Vizuálisan sokszor olyan lesz, mint egy late night talk show, amellyel már a Magyar akácban is kísérleteztünk, csak itt ötvözzük további műfajokkal.
Én egy operatőrrel járom Pécset, a videótechnikus és a zeneszerző pedig Budapesten lesznek.
– Íme a nemzetközi forgalmazásra ideális, tökéletesen fesztiválkompatibilis előadás.
– Igen, tulajdonképp a világ bármely pontjára el tudjuk vinni, sőt lehet belőle teljesen online verziót is készíteni. Innen nézve azért – a saját nem utazásom szempontjából – van ebben valami puritán lemondás. Miközben az is igaz, hogy elkezdett izgatni a helyzet módszertani szokatlansága, a fantáziámat beindították a mobilapplikációs trükközések, köztük az augmented reality. Mindennek a köztéri szobrászatra egészen érdekes hatása van, ugyanis a szelfikultúra miatt a városmarketing szempontjából már a köztéri szobroknál is a fotózhatóság a fő szempont. És nagyon foglalkoztatott az a disszonancia, hogy itt van egy teljesen materiális dolog, a szobor, ami fém, kő, a néző viszont ezt a virtualitásban kapja meg.
– Hogyan lehet egy ilyen előadást próbálni?
– Többször végigjárjuk a helyszíneket, kitaláljuk a plánokat, azt, hogy ahhoz képest hol a kép, hol a videó, hol adjuk be a zenét. Egy koreográfiához tudnám hasonlítani ezt a részét, ami a technikára fókuszál. Miközben nagy kihívás az előadói feladatot is végrehajtanom annak a bonyolultságával, hogy a szöveg rögzített, az előadásban olyan témákat érintek, amik közös, ha tetszik, nemzeti ügyek, viszont a téma, a szülővárosom nagyon személyes, és egyedül én beszélek a kamerába.
– Mint egy stand up.
– Igen, csak épp reakciók nélkül.
– Hogyan kapcsolódnak hozzád az Éneklő fiatalok?
– Pálinkás Bencével többször dolgoztunk együtt, de erre a fesztiválra úgy döntöttünk, hogy külön utakon indulunk, és megnézzük, ebben a színházi kontextusban így hova jutunk el. Alkotói kíváncsiság állt emögött. A véletlen azonban úgy hozta, hogy mindketten – egymástól függetlenül – egy-egy Makrisz Agamemnon-szobrot választottunk kiindulásként. Számunkra is izgalmas lesz látni, hogyan kapcsolódik össze a két teljesen szuverén, de fölvetett kérdéseiben némileg hasonló előadás.
Kelemen Kristóf
Dramaturg, rendező. 1990-ben született Pécsett. Gimnáziumi tanulmányai után két évig a Pécsi Tudományegyetem magyar szakán tanult. 2010-2015 között a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatója volt, Forgách András és Radnai Annamária osztályában. Több alkalommal tanult és dolgozott ösztöndíjasként Münchenben. 2016-tól a Radnóti Színház dramaturgja, a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktorandusza legfrissebb PhD-kutatásai a Színház- és Filmművészeti Egyetem saját intézménytörténetének pedagógiai múltját tárják fel. Ezekből a kutatásokból készült a Megfigyelők, amelyert Kelemen Kristóf 2019-ben a legjobb független színházi előadás és a legjobb új magyar dráma kategóriában elnyerte a Színikritikusok díját. 2020-ban Junior Prima díjat és Bécsy Tamás-díjat kapott.