Bár a Vörös veréb című film forgatása miatt már járt Budapesten, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lép először magyar közönség elé Szergej Polunyin. A balettművész közel kétórás mesterkurzust tartott a Magyar Táncművészeti Egyetem 10-14 éves növendékeinek, majd a sajtó kérdéseire válaszolt.
A mesterkurzus kommentátora Bán Teodóra, a Margitszigeti Színház igazgatója volt, aki a balettben avatatlanok számára – mert az újságírók nagy része ebbe a táborba tartozik – folyamatosan közvetítette a színpadon zajló eseményeket, ismertette, milyen gyakorlatokat és milyen céllal végeznek a növendékek, akik feszült figyelemmel és valószínűsíthetjük, hogy nem kevés izgalommal igyekeztek jól teljesíteni. Az igazgatónő, az egykori kiváló balerina elmondta, az izomzatot föl kell építeni ahhoz, hogy a test alkalmas legyen a szárnyalásra, hogy el tudja mesélni a történeteket, de, ahogy Szergej Polunyin többször megjegyezte az óra folyamán, hogy a gyakorlatokba bele kell tenni a személyiségből fakadó pluszt is, a mozdulatban jelen kell lennie a küldetésnek is. Bán Teodóra kiemelte, mennyire fontos a tehetség, a születési adottságok mellett ez az említett plusz, hogy a színpadon a művész ne csupán interpretáljon, hanem önmagából is hozzáadjon egy szerephez, és így vigye magával a közönséget.
„A kulcs az ő esetében az, hogy van egy szerep, egy történet, de ebben ő maga van benne” – összegzett Bán Teodóra, hozzátéve, ez az, ami Polunyin minden mozdulatában, minden gondolatában, a szemében is látszik, és ami őt igazán egyedivé teszi és a sztárok közé emeli.
Mint kiderült, Szergej Polunyin először a Los Angeles-i Balettakadémián tanított először, és annyi örömöt adott neki, annyira boldoggá tette, hogy a felismerte, mennyire jó dolog a tanítás. Ezért próbál minden fellépésének helyszínén legalább egy mesterkurzust tartani, ami egyáltalán nem könnyű dolog, mert „a lehető legtöbb információt akarja az ember átadni a résztvevőknek, hogy a növendékek a lehető legtöbbet vigyék haza erről az óráról.” A maga példáját említette, egy gyerekkori órát, amit egy principal tartott nekik, és amit tőle kapott, amit ő mondott, mutatott, az egy életre megmaradt neki. „Csodálatos érzés az, hogy valamit mondasz, és annak hosszú távon hatása van” – árulta el azt, miért tartja fontosnak a tanítást. Az a módszere, hogy az előzőleg tartott óra alapjaira épít, ami ebben az esetben egy kezdőknek tartott kurzus volt. Az itteni résztvevők azonban már komolyabb alappal rendelkeztek, ezért gyorsan kellett neki váltani. Polunyin dicsérte a budapesti növendékeket, elmondta, hogy gyorsan tanultak. Megjegyezte, a gyerekek nagyon nyitottak, és egy balettóra nem csupán a balettről szól, hanem a szorgalomról, arról, hogy ne legyenek lusták, hogy a saját teljesítőképességük határait átlépjék, hogy önmagukat meghaladják.
Polunyin a tánchoz fűződő komplikált kapcsolatát is vázolta. Amikor iskolába járt, élvezte a táncot, majd tíz évig megtagadta a balettet, és amikor 29-30 éves lett, elfogadta, hogy táncos, a tánc az élete, a személyisége része, és újra a gyerekkori örömöt találja meg benne.
Ahogy egy korábbi cikkünkben röviden összefoglaltuk életpályájának első fejezetét: „Kijevben és Londonban tanult, számtalan versenyen ért el sikereket, és mindössze 20 évesen lett a londoni Királyi Balett magántáncosa Szergej Polunyin. Csillaga felfelé ívelt, hasonlították Nurejevhez – a róla készülő filmben játszik is, bár nem a főszerepet – és Barisnyikovhoz, ő azonban három évvel később egy napon váratlanul, épp egy készülő előadás próbafolyamata közben besétált a társulat igazgatójának irodájába, és azonnali hatállyal felmondott.
Beszélt arról, hogy mentálisan milyen megterhelő egy balett-táncos élete, mert hiányzik belőle a szabadság, és haldoklik benne a táncos. Akkori tervei szerint 26 évesen abbahagyta volna a pályát (most 30, de szerencsére még táncol), és betársult egy tetoválószalonba. Vendégként hívták a világ nagy társulatai – nem rizikó nélkül -, dolgozott David LaChapelle-lel, közreműködött egy Hozier-videoklipben, ezekből a nem balettrajongók is megismerték a nevét.”
Ma már ajándéknak éli meg a tehetséget, és szerencsésnek tartja magát, hogy színpadon állhat. A tánc nem a szenvedést vagy fájdalmat jelenti neki, hanem a boldogságot, a csodát, a fellépésekből nyert erőt és energiát. Úgy fogalmazott, amikor táncol, jó dolgok történnek vele, akkor szolgálja a jó ügyeket, és a tánccal bármilyen nyelvnél jobban ki tudja magát fejezni.
Kérdésre válaszolva elmondta, a Raszputyin ötlete Yuka Oishi koreográfustól származik, aki szerint az erős történelmi karakter jól áll Polunyinnak, aki egyébként is keresi a neki megfelelő szerepeket. Mivel végeredményben egy emberi történetről van szó, a felkészüléshez nem olvasott túl sokat Raszputyinról, akinek az alakja véleménye szerint legendaként él. Raszputyin komoly vezetői szerephez jutott, a vezetésről magáról Polunyin, aki maga is létrehozott egy alapítványt, egy társulatot, úgy nyilatkozott, hogy mindannyian manipulálunk, van, aki a jó, van, aki a rossz ügy érdekében.
Szergej Polunyin először lép fel Budapesten, de a városban már járt, hiszen a Vörös veréb című filmben játszott, a forgatás pedig itt zajlott. Az, hogy egy táncost játszott, megkönnyítette a szerepét. „A helyzet nekem természetes volt, a film főszereplője, Jennifer Lawrence viszont először táncolt” – emlékezett vissza az alakításra és a felvételre.
A balettművész kisfiát Mirnek, azaz békének hívják. Ennek kapcsán kérdeztük meg tőle, hogy az ő születése hogyan segítette megtalálni a belső békét.
„Már a születése előtt elég jóban voltam magammal, de egy gyermek születésével az ember felfedezi, milyen szoros a szülő-gyermek kapcsolat. Ez a kapcsolat érzelmi alapú, a gyermek azt érzi, ami bennem van, az én energiáimat, az én gondolataimat, ezért törekszem arra, hogy bennem jó energiák és gondolatok legyenek. Mielőtt megszületett, azt képzeltem, a gyermekem az én kicsi énem lesz, egy mini Szergej. Most már látom, hogy ez egyáltalán nincs így. A fiam egy önálló egyéniség.”
Szergej Polunyin példaképe Mihail Barisnyikov, akihez egyébként sokat hasonlítják. Ez nem véletlen, mert ahogy Polunyin elmondta, nagyon sok felvételt nézett Barisnyikovval, figyelte a technikáját, a lépéseit, az ugrásait, tanult a mozdulataiból. Mellette azonban van egy „keleti” balettművész is, aki sokat jelent neki, a Bolsoj táncosa, Vlagyimir Vasziljev, akinek a Spartacusa, férfiassága, színpadi jelenléte erős hatással volt rá. Polunyin azonban sosem akart példakép lenni. „Inkább rossz példa, mint ikon” – veti közbe nevetve, majd felidézett egy történetet. Egy alkalommal találkozott Barisnyikovval, és megkérdezte tőle, mit kell ahhoz tenni, hogy a gyerekeknek inspiráló legyen. A válasz az volt, hogy semmit, jót kell csinálni, annyi elég. „Sosem tudni, hogyan ihletsz meg valakit. Barisnyikov számomra a sokoldalúságával volt ihlető erejű. Inspirálhatsz azzal, ha táncolsz, de azzal is, ha filmekben játszol. Nem tudhatod, mivel, hogyan hathatsz a másik emberre.”
A Raszputyinban a Cárina szerepét Budapesten Julia Baro táncolja, ám egy másik szereposztásban Szergej Polunyin felesége alakítja. Jelena nem balettművész, de jégtáncosként a balett kicsi kora óta meghatározza az életét. Lapunk arra volt kíváncsi, ez a másféle balett-tapasztalat mit jelent a partnernek. „Jelena egészen máshonnan közelíti meg a karaktert, ő nem a balett szigorú szabályai szerint gondolkodik. A jégtánc miatt minden nap gyakorol ő is a rúd mellett, de a jégen sokkal szabadabban lehet létezni. Emiatt egészen más energiákat hoz a balettszínpadra, és a történet új rétegei bomlanak ki az előadásban. Julia balerina. Amikor elkezdtünk próbálni, és éreztem, hogy spicc-cipő van rajta, már egészen más dimenziókat bontott ki.”
A társulat tagjai között vannak, akik a klasszikus balettből érkeztek, mások a modern balett világából, vagy ahogy már említettük, a jégtáncból, mint Jelena. Ezt a sokszínűséget Szergej Polunyin inspirálónak tartja: „Ha egy következő produkcióban akrobaták lesznek, hát legyenek. De csak akkor, ha ez nem önmagáért van, hanem megköveteli a történet, és új jelentést ad hozzá.” A szereplőválogatásba időnként ő is beleszól, társulatvezetőként azonban úgy tartja, annyi a feladata, hogy ne nagyon szóljon bele a koreográfus munkájába, a produkciót viszont segítse.
Minden nap végigcsinálja a balettgyakorlatokat, ennyivel készül csak az előadásra, aztán pedig színpadra lép, és éli az adott karakter életét.
Augusztus 13-án ezt a Margitszigeti Színházban teszi meg, egy 3500 fős nézőtér előtt. „Jobban szeretem a szabadtéri színpadokat, mert leveszi a nyomást a vállunkról. Nem is kell jól táncolnunk, a helyszín és az atmoszféra megtesz helyettünk mindent. Ráadásul mi a színpadról a csodálatos Víztornyot látjuk” – mondta nevetve.
