Irodalomtörténetinek harangoztam be ezt a sorozatot. Most a hetedik darabját „tartja kezében” az olvasó. Lassan haladok ugyan, de nem teszek le a száz témára vonatkozó tervről. Foglalkozhatnék meta-metairodalommal is, de félő, hogy ez csak önmagam számára lenne érdekes. Ezért a legnagyobb irodalomtörténészek közül Adam Maldziszt is csak azért említem meg, mert egy ilyen sorozatban nem mehetek el némán a mellett, hogy nemrég ünnepeltük 89. születésnapját.
Jazep Januskevics (1959) irodalom- és kultúrtörténész, levéltári kutató, író, költő, műfordító munkássága egy sokkal terjedelmesebb cikket is megérdemelne, mint amit e sorozat keretei megengednek, de az előbb már mondtam: ez csak igen keveseket érdekelne.
Róla már sokszor, sok helyen írtam. Például itt. Az említett Piasecki regényből 2012-ben részleteket közölt a Tiszatáj, ott bizony társfordítóként szerepeltünk Jazeppel. Amikor aztán az egész regény jelent meg (Rézbong, 2018), erre már nem nyílt lehetőség, de ez nem csökkenti Jazep szerepét az én munkásságomban. Azt a bizonyos első, gyönyörű novellát (A dongó és a vándor) is ő adta oda – már kérésemre –, amikor a Nyakljajeu hírét akartam kelteni. A szerző börtönben ült, a fordításra engedélyt a feleségétől kaptam, akkor még ismeretlenül. Persze Jazep „protezsált be” Olgánál, hisz ő vigyázott a szalmaözvegyre, ki más?
Azzal rúgták ki annak idején az állásából (korábban már írtam róla, hogy levették a feketelistáról, de a sok év alatt már megszokta a függetlenséget), hogy sokkal többet írt össze Dunyin-Marcinkevicsről, mint annak az összes műve együtt kitesz.
Hát igen, főleg a 19. század és a 20. század első fele irodalmának (egyik) legjobb szakértője. A sorozatom eddig megjelent csaknem minden részében valahol ott van a keze nyoma, ahogy időnként abban is, hogy mit választok következő fordítandónak.
A belarusz irodalom egy jó részét az ő írásaiból nagyon jól meg lehet ismerni, csak hát jobban kell hozzá tudni belaruszul, mint a szerzők többségéhez, és ha nem is ismerni fel, de legalább ráérezni, hogy hol van hivatkozás, célzás a szövegeiben. Aki nem belarusz környezetben nőtt fel, annak számára ez csaknem reménytelen. Nekem könnyű: jó dolog egy ilyen barátot tudni magad mellett, aki ha valamit véletlenül nem tud a belarusz irodalomból és környékéről, pillanatok alatt tud utána nézni. És mindenről van a saját véleménye, amivel nem kötelező egyetérteni.
Többször próbáltam igen ritka idézettel készülni egy-egy találkozásunkra, hogy majd megtréfálom – egyszer sem sikerült kifognom rajta: ha nem tudta folytatni, akkor is felismerte a szerzőt a stílusáról. Két lábon járó irodalmi enciklopédia.
Jazep nem egy ritka keresztnév (József belarusz változata, használják ugyan a Joszif alakot is, de az nem belarusz), inkább gyakorinak mondanám. De őróla mindenki csak a keresztnevén beszél, és mindenki azonnal tudja, hogy kiről van szó. Januskevics pedig egy elterjedt vezetéknév, így aztán ha ezen a néven említenék, amíg tevékenysége szóba nem kerül, el lehetne gondolkodni, hogy melyikre is gondoltak. Talán névrokonára, Andrejre, aki az egyik, ha nem a legnagyobb belarusz magán könyvkiadó? Vagy négy fivére valamelyikére – akik csupa belarusz híresség: Valerjan, a szobrász, akinek művei Paduától, Krakkón és Prágán át Vilniuszig, de Belaruszban is sok helyen gyönyörködtetik a szemet, Feliksz, a festőművész, aki szülővárosukban, Rakauban a Januskevics családi múzeum házigazdája. Vagy Kazimir, a fizikus nagydoktor.
Többször voltam Jazepnél, Rakauban, úsztam egy párszor a legnagyobb kánikulában is jéghideg Iszlacs folyóban (ezt az élményt két szó erejéig be is csempésztem a Nagymedve szerelmese csempészregénybe, ami főleg ott játszódik). Ugyanazon a napon (augusztus 7.), amikor a bevezetőben említett Adam Maldzisz 89 éves volt, Viktar Manajeu, a volt Janka Kupala Színház vezető színésze (kedvencem), beöltötte a 63-at, Mikola Pinyigin, ugyanott főrendező, pedig már egy nappal el is múlt 64. A Pinszki nemesség című tragikomédiát (Vincent Dunyin-Marcinkevics) Mikola Pinyigin rendezésében 2008-ban vitte színre a Kupala Színház, főszerepben (a törvényt képviselő ülnök, ld. Dunyin-Marcinkevicsről szóló, kettővel ezelőtti írásom – A belarusz dudás) Viktar Manajeu. A társulat tavaly augusztusi feloszlatásáig folyamatosan, óriási sikerrel ment.
A bemutató után – „boldogan, mert szabadlábon”. Balról jobbra: Jazep Januskevics (történész-konzultáns), Mikola Pinyigin (rendező), Uladzimir Nyakljajeu (Uladzimir Mager néven a darabot zenéssé tevő kuplék költője – éppen saját szerzeményét énekli), Viktar Manajeu (az ülnök).
