A kortárs zene mindig izgalmas beszélgetési téma, legalábbis annak biztosan, akit érdekel a zene. Lehet aggódni a zene fejlődésének irányzatai miatt, lehet rajongani, esetleg némi sznob felhanggal is, túlmisztifikálni, elvi alapon lesajnálni. A szegedi Vántus István Kortárszenei Napok szeptember 28-i nyitó zenekari koncertje kiváló alkalomnak bizonyult arra, hogy az egyszeri zenehallgató is töprengjen kicsit a saját hozzáállásán.
Alapvető eldöntenivaló, hogy miért és hogyan érdemes kortárs zenét hallgatni? Más megközelítést kíván, mint a klasszikus és ismert hallgatnivalók. Mert más. Semmiképp ne úgy közelítsünk hozzá, mint egy szimfóniához, mondjuk a bécsi klasszika korából. Mert, mint minden művészeti ágban, a zenében is gyakran találjuk szembe magunkat azzal a jelenséggel, hogy nincs semmi új a nap alatt. Mindent megírtak már, nem is egyszer, hanem háromszor. Miért akarnánk többedik változatban meghallgatni ugyanazt?
A kortárs zene pedig meg sem kísérli, hogy az elmúlt évszázadokat idézze meg, és úgy hasson, ahogy azok tették. Hanem egyszerre szól az intellektusnak és az érzékeknek, nem értelmezhető a hagyományos keretek között, provokál, kizökkent, idegesít, majd váratlanul megnyugtat, vibrál, reagál és reagálásra készteti hallgatóját. Még akkor is, ha az adott zeneszerző éppen visszanyúl valamelyik korszakhoz, akár inspirációként, akár azért, mert ehhez képest definiálja saját művészetét.
Az est Bánkövi Gyula Juhász Ferenc Bartókról szóló írásai alapján készült Zöld udvarú éj című darabjával kezdődik. A pontosan 13 és fél perces mű azonnal elkapja az embert, megragadja, zakatol vele: olyan, mintha egy misztikus járművel robognánk ismeretlen irányba. A zene annyira intenzív, hogy időnk sem marad az amúgy igen gazdag motívumrendszert, irodalmi utalásokat feltárni, az élmény enélkül is teljes, a zeneszerző nem hagyja, hogy másra figyeljünk. Majd ha újrahallgatom, eljön a racionális vizsgálódás ideje is.
Madarász Iván Echo címet viselő munkája is hasonló érzéseket kelt bennem, bár a zene hangulata gyökeresen más, az idővel való játék veszi át a főszerepet. Itt a megszokott nagyzenekari felállás köszönti már a koncert közönségét. Az átrendezés alatt Hollós Máté beszélget a zeneszerzővel az inspirációiról, az Echo keletkezéséről. Jó látni, ahogy az alkotó képes kívülről látni önmagát, iróniával és humorral reflektálva saját alkotásaira.
A Madarász-darab is többrétegű, kivételes felfedezési lehetőségeket magában rejtő zene, amely szintén többszöri meghallgatást igényel. Abban pedig egészen biztosak lehetünk, hogy másodjára már egészen más művet hallunk majd. Olyan ez, mint egy sakkjátszma végtelen újrajátszása: a lépések azonosak, de mindig máshol látunk újabb érdekességet vagy különleges megoldást.
A befogadhatóbb terjedelmű művek számát gyarapítja Vántus István Notturnoja, amely az előzőekhez képest melegebb hangon szól, egy augusztusi csillagos ég emlékének felidézésével. A mai napig meglep, hogy a 20. századi zene mennyire képes egyensúlyozni az érzelem és a visszafogottság határán, mintha Bartók öröksége élne még az alkotási folyamat hatásaiban.
Ilyenkor egyszerre repít minket a szenvedély, de visszafog valami erő, ami nem engedi át az önfeledt érzést. Nikolaus Harnoncourt karmester egy mondata jut eszembe: az igazi szépségben mindig benne van valami szomorúság, vagy akár maga az elmúlás. Ezt az érzést pedig semmi nem tudja úgy közvetíteni, mint a zene.
A zenekari koncert utolsó száma, Kovács Zoltán Wass Albert Nyolcadik meséjét megzenésítő műve, a leghosszabb a négy közül. Kovács bevallottan a zenei tradícióhoz nyúl vissza kompozícióiban, hagyományosabb hangzással szólal meg. A Nyolcadik mese befogadása nem feszíti meg minden idegszálunkat, de mondanivalója nem felszínes. Emberi viszonyokat megidéző állatmesét hallunk, narrációval kiegészítve. Vagy a beszédet egészíti ki a zene? Igazából mindegy is, az előadás élvezetes, jól adagolja a drámai feszültséget. Ami a legfontosabb, a zene nem erőlteti rá magát a történetre, hagyja érvényesülni az eredeti irodalmi alapanyagot, miközben valóban hozzá is tesz.
A Korzó Zeneházban harmincan-negyvenen lehetünk, Hollós Máté, a Vántus István Kortárszenei Napok egyik főszervezője szerint ez jó számnak minősíthető a kortárs zenei hangversenyeknél. Az arcokon erős figyelem, ez a közönség azért jött, hogy megértsen valamit a bonyolult világból, ami minket körülvesz. Leginkább arra kíváncsiak, milyen válaszokat ad minderre a zene formanyelve.
Nem könnyű feladat, de aki végighallgatta az estet a Szegedi Szimfonikus Zenekar, Gyüdi Sándor, valamint Kovács Zoltán kitűnő, intenzív előadásában, elgondolkodtató élményt kapott. A kaland pedig folytatódik november 22-én, aki nem tekinti kihívásnak a gondolkodást zenehallgatás közben, jöjjön, érdemes.
