Ezt a címet a 20. század belarusz költészetének két atyja, a mai modern belarusz nyelv legjelentősebb költői kapták meg elsőként: Janka Kupala még 1925-ben, Jakub Kolasz pedig 1926-ban. A Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság hivatalos elismeréseként a címet csak 1956-ban hozták létre, azóta még hatan kapták meg, köztük Nyil Hilevics (1931-2016), aki Rihor Baradulin 2014-ben bekövetkezett halála után az egyetlen élő kitüntetettje maradt.
Talán mondanom sem kell, hogy a ma regnáló hatalom 27 éve alatt senkit sem talált érdemesnek erre a címre. Cinizmusára ugyanakkor jellemző, hogy az „Elnök” kétszer is (1995-ben és 2020-ban) megújíttatta a címre vonatkozó rendeletet és magát a kitüntetést.
A Nagyvilág 2009/12 száma, hála Pálfalvi Lajos irodalmári és szervezői munkájának, felerészben a belarusz irodalomnak szenteltetett. Onnan idézek most egy Nyil Hilevicsre igen jellemző verset Keresztes Gáspár fordításában.
Hol vagytok, belorusz fiaim, mit csináltok?
Elisszuk a lelkünket, amelyet eladtunk a Sátánnak.
Hát nem ittatok el mindent, ami csak maradt?
Ugyan már! Van még mit elinni. Ni, már töltöttek is.
A fejemet rá, hogy már mindent eltékozoltatok.
Nem. Van még dohány a keresztekből, amiket lefűrészeltünk.
Az oltár fölül? Amik óvják és díszítik honunk égboltját?
Azokat majd később, most nagyapáink fejfáit isszuk el.
1996.
1975 óta élek Belaruszban, az elterjedt nyelv mindig is az orosz volt. De húsz évig voltak igen jó, belarusz nyelvű tévé- és rádióműsorok. Hamar megtapasztaltam, hogyan kell megkülönböztetni a belaruszul nem tudókat (főleg tévébemondók, riporterek) belarusz beszédük alapján azoktól, akik valóban belarusz anyanyelvűek, vagy nagyon szépen megtanulták (írók, színészek, általában alkotó értelmiségiek). Akiknek csaknem minden szavát értettem, azok tartoztak az előbbi kategóriába. 10-15 év múltán aztán mindenkit jól kezdtem érteni, annak ellenére, hogy élő, belaruszul aktívan beszélő embert kb. 2008-ig nem láttam egyet sem.
1991 őszén az UNESCO szép rendezvénysorozatot szervezett Franciszk Szkarina (a belarusz Gutenberg és belarusz Károli Gáspár) születésének 500. évfordulója tiszteletére – bár sem születésének, sem halálának pontos évét nem tudjuk. Párizsba egy kb. tizenöt fős csoport repült ki néhány napra, köztük voltam én is, mert azt a céget jelölte ki a fiatal belarusz állam „önkéntes” szponzornak, ahol én dolgoztam, ott pedig én voltam, aki tudott franciául. A delegációt Nyina Mazaj miniszterelnök-helyettes vezette – ő volt a másik franciául tudó. De belaruszul összesen öten, ha voltunk olyanok, akik nem tudtak, igaz, én már viszonylag sokat értettem addigra. Hilevicsnek jóformán egy szavát sem… A delegációnak tagja volt Anatolj Butevics eléggé ismert (persze nem előttem) és elismert belarusz író, akit nagyjából belaruszul is értettem, és pontosan ő tolmácsolta nekem, amit Hilevics mondott. Informatikai miniszter volt akkor, Lukasenka hatalomra kerülése után a kulturális tárcát kapta meg. Ma együtt vagyunk tagjai a Belarusz Írók Szövetségének, amit a hatalom éppen mostanában számol fel. Nem mondhatnám, hogy barátságosan kezdődött Hileviccsel az ismeretségünk…
2010-re prózát már egész jól tudtam belaruszul olvasni, verset kevésbé, Hilevics abszolút élvezhetetlen volt a számomra. Műfordítással még nem foglalkoztam, amikor az a kérés ért utol, hogy juttassam el a Nagyvilág fent említett belarusz számának egy-egy példányát a benne szereplő szerzőknek. Hilevics nagyon beteg volt, nem mehettem fel hozzá, Jazep barátom volt az, aki meglátogatta lakásán, míg én a kocsiban vártam. Átadta neki a Nagyvilágot és lehozta Hilevics egy pici kis verseskötetét, nekem dedikálva. Azért ezt választotta számomra Nyil Szimonavics, mert ebben van egy verse, aminek címe: „Ballada a győző röhögéséről Segesvárnál a csatatéren, 1849. július 31-én”.
Hacsak lehet, verseket én nem fordítok, mert nem vagyok költő. Ebből a kis kötetből egy másik verset választok: egyik kedvencem, ráadásul a költő nem ragaszkodik benne a kötött formához, így nekem sokkal könnyebb a dolgom. 2007-ben írta, a címe: „Mese a csőtörésről” – arról szól, hogyan hívták meg többször egymás után különböző iskolákba, kultúrházakba stb., költő-olvasói találkozókra, majd egy és ugyanazon indokkal mondták le az utolsó pillanatban, hogy ti. „csőtörés van”.
A Nemzet Költője lévén kötelező volt ilyen programokat szervezni vele, de mint belarusz érzelmű és véleményét titkolni nem tudó alkotót, nem volt szabad hagyni, hogy tanait élőszóban is terjeszthesse. Kiadni szabad volt, mert aki verseket olvas, az kérem úgyis „le van írva”, hisz a hatalom szempontjából eleve elveszett ember. Csak az utolsó versszakot idézem:
P.S. Kedves, drága olvasóim,
társaim a hitben,
nagyon, nagyon szépen kérlek,
ne hívjatok engem
találkozóra,
ne bántsátok lelkem.
Olvassátok – míg a vadállatok
nem vágták a tűzbe –
könyveimet inkább.
Találkozók még jöhetnek.
Jöjjenek!
Lesz ideje, meglásd.
Eljön.
Már itt van.
Nem jött el. És már nem is jön. Bár én még találkoztam vele egyszer. Rövid időre, mert többet nem engedtek. Nagy költő, de mogorva ember volt, azért mégis jól el tudtunk szórakozni. Azon, hogy a Nagyvilág említett számában ’távoli névrokona’ (Hilevics nevét belaruszul G-vel írják: Гілевіч) Guillevic Juhász Gyula fordításairól van egy tanulmány. Én még oroszul beszéltem, ő belaruszul, de már csaknem tökéletesen értettem. Azt javasoltam, hívjuk családi folyóiratnak, ő ezt el is fogadta.