A Kisvárdai Fesztivál harmadik napjának közönsége este hattól a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának előadásában a Szerelem és más bűntények című előadást láthatta, melyet Theodor-Christian Popescu rendező adaptált vászonról színpadra. Az előadásról az Anyát alakító Gajzágó Zsuzsával beszélgettünk.
– Hogyan formálta meg az anya karakterét, miből indult ki?
– Számomra már ismerős volt ez a karakter: az anya, aki nem tudja elengedni a gyerekét. Egyrészt saját édesanyámból, akivel nagyon közel állunk egymáshoz, másrészt saját magamból is merítettem ihletet – a rendező támpontjain túl. Eszembe jutottak édesanyám gesztusai, vagy a helyzet, amikor éppen rajtakapja magát, hogy talán zavar, és ezt a zavartságot, ezt a szeretetből adódó kapaszkodást dolgoztam fel. Az előadásban feltűnő anya kicsit „elszállt”, kicsit bolond – mintha nem ebben a világban élne. Az anyának ez a bolondsága tulajdonképpen egy eszköz a túlélésre, mikor kicsúszik a lába alól a talaj. Valójában meg úgy tűnik, mintha vele együtt az összes szereplő lába alól is kiszivárogna a homok, mintha valódi földcsuszamlás lenne.
– Először dolgozott együtt a társulat Theodor-Christian Popescu rendezővel. Hogyan jellemezné ezt a közös munkafolyamatot?
– Ez tényleg egy nagyon különleges folyamat volt, és ezt nem csak a szokás mondatja velem. Úgy tűnt, hogy ő egy nagyon speciális dolgot képzelt el, amit az elején mi, színészek még nem pontosan értettünk, és éppen emiatt, egy adott ponton nem voltunk biztosak abban, hogy ez egy jó dolog lesz, vagy hogy megszületik-e egyáltalán az előadás. Az előadás világa, ami az ő fejében az első pillanattól világos volt, számunkra csak lassan tisztult ki. Rendezőként is másként dolgozott, mint amihez szoktunk. Nem adott például hangosan instrukciókat, az embereket általában külön-külön hívta oda magához. Úgy éreztem, van benne egyfajta szemérmesség, aminek teret kellett hagynunk, mert úgy tűnt, ha letámadjuk, akkor talán túlságosan visszahúzódóvá vált volna. Ugyanakkor sokkal kevésbé instruált minket pontosan, lépésről-lépésre, és sokkal többet bízott ránk. Bizonyos értelemben nagyobb szabadságot adott, amit néha soknak éreztünk, és e két érzés közt „lipinkáztunk”. A próbafolyamat egyébként elég hosszúra nyúlt, mivel a koronavírus miatt is megszakadt.
– Milyen üzenetet hordoz az előadás, mit visz tovább magával, és más mit vihet?
– Bennünk, amikor olvastuk a szöveget, az fogalmazódott meg, hogy ez egy mai, vagy még pontosabban egy kilencvenes évekbeli Csehov-szerű történet. Azt a gazdagságot, azt a sok félrebeszélést éreztük meg, amit Csehovnál is elkövetnek a felszín alatt. Ezt az önmagunkkal való szembenézést, illetve ennek a képtelenségét emelném ki. Az előadásban kirajzolódó világ egy kifáradt világ, ahol már tulajdonképpen mindenki hitevesztett, és én ilyen szempontból aktuálisnak is érzem. Ahol már a gengszter sem hisz a saját gengszterségében, de azért a tehetetlensége még hajtja, és emiatt kínlódik tovább. Másrészt mögöttes jelentésekben nagyon gazdagnak találom az előadást – ebből ki-ki feltárhatja azt, amit éppen fontosnak talál.
– Mit szóltak ahhoz, hogy a film műfajából indult ki az előadáskészítés?
– Érdekes volt, mikor jött a rendező, hozva a film forgatókönyvét, hogy mi ezt az előadást fogjuk megcsinálni. Nehézséget jelentett és nagy figyelmet igényelt, hogy a megszokott párbeszéd, monológ helyett, az előadás alatt instrukciókat mondjunk fel. Veszélyes stiláris játékba vágott bele ezzel Popescu, amire nagyon rá kellett érezzen ahhoz, hogy mindez működhessen. Persze, a filmhez képest az előadás több dologban is eltérést mutat. A film mágikus utolsó jelenetét, amikor Stanislavot betakarja a hó, mintha csak bűvészként eltűntetné magát, szerintem inkább az előadás hangulata adja vissza.
– Milyen reakciókra számít a holnapi beszélgetésen?
– Legtöbben hazautazunk még a beszélgetés előtt, de egyébként én mindenre számítok, így a legrosszabbra és a legjobbra is fel lennék készülve. Talán majd azt mondják, hogy az elidegenítés annyira sikeres volt, hogy a színész például már egyáltalán nem jutott el az emberekhez. De az is lehet, hogy éppen az ellenkezője érvényesül, és azt találják az előadás kiváltságának, hogy van egy speciális formanyelve, ami következetes.
