„Putyin háborúja ez, nem pedig Puskiné” – mondta a minap Claudia Roth, Németország kulturális minisztere, megismételve az utóbbi időkben elterjedt, bizonyos nyugati körökben igen népszerű mantrát: a kultúra és a politika közti lényegbevágó eltérésről szóló tézist.
Bármennyire is kecsegtető az infantilis vágy, hogy minden orosz-gonoszt „egyetlen névvel illessünk”, paradox a helyzet: Claudia Rothra sehogy sem illik a putinversteher (Putyin-értő, német) jelző. Baloldali ő, környezetvédő, amióta aktív politikus, mindig is a kisebbségek – az LMBTQ – jogaiért állt ki, valamint a női futball fejlesztéséért. A német politikában talán az ő zöld pártjának többsége a legkövetkezetesebben ukránofil. A felvázolt ideológiai pozícióból ismételgetik a hasonló gondolatokat, egyre csak erőltetik, ez pedig a politika területének radikális leszűkítését jelenti a tényleges politikai folyamatokra és eseményekre, a kultúrának egy széplelkű felépítmény szerepét hagyva, de megszabadítva a nemzeti-kulturális uralom vagy a birodalmi-gyarmati „mechanika” idegi terhétől. Megerősítve ezzel a „kultúra textusát” ideológiai diktátumoktól megtisztított szerepében.
A miniszterasszony, aki mintha a kultúra fontosságát hangsúlyozná, nyilvánvalóan hisz egészségmegőrző, sőt terápiás tulajdonságaiban. Úgymond, a kultúrát azért nem szabad felszámolni és bojkottálni, mert alapból van benne valami, ami a legsötétebb napokban is megkönnyítheti az emberek és a közösségek életét. Vagyis ott az „egyetlen, a mindenben hibás ember” politikája, vele a borzalmak világa, a szörnyű erőszak és a tankbiatlon világbajnokság, emitt pedig külön az emberi spiritualitás szövegekben és képekben testet öltött példái: a tolsztojevszkijek magas irodalma, az opera, a balett, a műkorcsolya, amire a világon mindenütt és mindenkor simán támaszkodhat bárki, hiszen ez egy adott, az idők folyamán jól bevált rendszer, amelyben „Van … vászon és brokát”. (A „Korobejnyiki” (vándorárusok) című – Nyikolaj Nyekraszov (1821-1877) költeményére írt – orosz „népdal” második sora, a gazdag választék szimbóluma. – a ford.)
Bizonyos értelemben Roth és a sok hasonló gondolkodású ember azzal, hogy kivonja a kultúrát a politikai szférából, hatását holmi Bayer aszpirintablettáévá silányítja. A kultúra, csakúgy, mint az aszpirintabletta, megfelelő rendelvényre és helyes recept szerint képes meggyógyítani azt, amit a hiányában vagy passzivitása miatt elrontott az „egyetlen, a mindenben hibás ember” által megerőszakolt politika. Habár maga az orosz kultúra soha nem volt a politikán kívül. Mindig is közel állt a birodalomhoz, nem gyönyörködtető kirakata, díszkísérete volt csupán, hanem közvetlen alkotója, inspirálója volt már Feofan Prokopovics (Orosz politikus, érsek, teológus, író, költő, matematikus, filozófus, fordító, publicista, tudós polihisztor, egyetemi rektor, I. Péter cár harcostársa, a Legszentebb (pravoszláv) Kormányzó Zsinat elnökhelyettese – gyakorlatilag ő látja el az elnöki funkciókat.) óta.
Ezt az európai baloldal nem látja, ők mindig csak a jéghegy csúcsával akarnak foglalkozni – a hatalmas orosz lélek jól exportálható mítoszával, ami esztétikus formákban testesül meg. Ahogyan azt a fontos, alapvető momentumot sem veszik észre, ami mindig elkerüli a figyelmet, ha az orosz kultúráról van szó, hogy az utóbbi néhányszáz év folyamán e kulturális környezetben egyetlenegyszer sem került sor a birodalmi lét bárminemű újragondolására. Hiszen ez a kultúra arra sem volt képes, amit pedig bármely összeomlás után minden érett európai kultúra magára vállalt, ideértve a német kultúrát is a XX. század második felében, hogy komolyan elszámolt a saját maga által kitermelt nácizmussal, nem kevésbé kedvezőtlen politikai körülmények között. Igen, maga a német kultúra, Thomas Mann-nal, Günther Grass-szal, Heinrich Böll-lel és Winfried Georg Sebalddal „imádkozta” helyre a németeket az „egyetlen, a mindenért felelős ember” okozta katasztrófa után.
Roth asszony egyszerűen nem érti, hogy a sztálinizmus katasztrófája után Szolzsenyicin „Gulag szigetvilága” vagy Varlam Salamov lágerelbeszélései, a sztálinizmust a kommunizmusra korlátozva, az orosz imperializmust zárójelbe téve, nem töltöttek be hasonló megtisztító szerepet, sehogy sem tántoríthatták el korunk Oroszországát attól a mostani vágyától, hogy semmisítse meg a rajta kívülálló világot.
Azonban az orosz kultúra támadások alól történő rituális-retorikai kimenekítésének van egy másik oldala is. És ez még messzebb is mutat, nem csak arra, mennyire nem érti a német baloldal, mit is jelent a kultúra a birodalmi hatalmi rendszerben (ld. Ewa Thompson „The Troubadours of the Empire” („Az impérium trubadúrjai”) című fundamentális tanulmányát). Elsősorban a XX. század második fele baloldali gondolkodásának alaptételére gondolok itt – nevezetesen arra, amiben valamennyi vezető gondolkodója egyetértett, hogy nem létezik textus a kontextustól függetlenül, avagy Roland Barthes vezérgondolatát követve, hogy a politika birodalmán kívül nincsenek művészi vagy akár pragmatikus kifejezések. Ezért aztán az olyan kifejezések, mint „ez Putyin háborúja, nem pedig Puskiné” vagy „a kultúra a politikán kívül áll” – egyebek mellett baloldali figurák instrumentális-ideológiai technikája, amely valójában ellentmond a marxizmus és a posztmarxizmus egyik legfőbb pillérének, amely szerint a hatalom mindenütt és mindent betölt.
Akár az analfabetizmus számlájára is írhatnánk ezt, ha Roth asszony és hasonlóan gondolkodó társai valóban nem tudnának például pl. Rifenstahl, Heidegger vagy Speer és a náci ideológia kapcsolatáról, avagy az akkori kultúra legjobbjainak erőtlenségéről, amely Hitler hatalomra jutása után a német kivételesség magmája által felhevített revansizmussal és rasszizmussal szemben mutatkozott. A politikán kívül nincs kultúra, ahogy a kultúrán kívül sincs politika.
A totalitárius társadalmakban a kultúra mindig eszköz, nem pedig cél. A cél – a politikai napirendi pontok minden rendelkezésre álló eszközzel történő megvalósítása. Az orosz kultúra viszont – az Ukrajna elleni háború kontextusában – olyan, mint Puskin azon az óriásplakáton az oroszok által megszállt Herszonban: nem egyszerűen eszköz, testet ölt benne a dominancia és rabszolgaságba döntés iránti vágy, ami e kultúrában már annyiszor megfogalmazódott. Az orosz háború lényege pedig az, hogy a politikai dolgokat a birodalmi-kulturálisakhoz igazítsa az önön nagysága és uralkodási vágya szűnni nem akaró kényszeres tudatával. Igen ám, de Puskin „Oroszország rágalmazóihoz” és „Mazepa” című költeményei nélkül nem lenne Putyin sem. És ebben a lenyűgöző totalitárius tollaslabdában, a birodalmi politika és kultúra között, se hely, se lehetőség nem adatik egy más, például ukrán kultúra létezésére, amely a maga módján különbözik a metropolisz kultúrájától és független tőle.
Tehát amikor valaki azt mondja Nyugaton, hogy „a kultúra a politikán kívül áll”, akkor én magát Vlagyimir Putyint szeretném idézni, aki 2015 decemberében ezt mondta: „Természetesen kívánatos, hogy a kultúra kívül álljon a politikán. Akkor hídként lehet használni nemzetek, országok között, akár egyes kapcsolatok súlyosbodásának körülményei közt is. Csak akkor azonban, ha senki nem próbálja a kultúrát a politika érdekében használni.”
A kulcsszó itt természetesen a „használni” ige. Ezt mi nagyon jól tudjuk, de a németek számára valahogy nem egészen világos. Keményen győzködnek minket arról, hogy nem az orosz nép a hibás, hanem egyedül Putyin. Szerintem azért, mert még mindig meg vannak győződve arról, hogy Németország katasztrófájáért egyedül Hitler a felelős. Néha még most is úgy tűnik, hogy így gondolják. Csak még maguknak sem vallják be.
2022.06.13.
Fordította: Bárász Péter
A szerző, Andrij Bondar (1974) ukrán költő, publicista, műfordító. Az eredeti írás ide kattintva olvasható.
A fordító utószava
Szeretem Puskint. Nem ő tehet róla, hogy milyen gyalázatos célokra használják, nemcsak Ukrajnában, hanem például itt minálunk is.
Hét évvel ezelőtt, Puskin 216. születésnapján avatták fel a belarusz Mohiljevben Ororszország ajándékát: egy Puskin emlékművet. Azért nem kerek a szám, mert a kulturális ajándék nem Puskin tiszteletére készült, hanem a Nagy Honvédő Háborúban (a II. világháborút így hívják oroszul) aratott szovjet győzelem 70. évfordulójára! Aranyozott betűkkel pontosan ez szerepel a posztamentumon. És szépen, betűnként kiöntve az „Oroszország rágalmazóihoz” című, Bondar által is említett vers néhány sora:
„Először vívnánk Európa ellen?
Karunk tusától elszokott?
…
acélsörtéjét csillogtatva,
Oroszhon talpra nem szökik?
Hát küldjétek, becsmérelőink,
A vérre szomjas ifjakat:
Jut hely nekik honunk mezőin,
Hol fiaink is porlanak.”
(Soproni András fordítása)
Nos, Puskin ezt a versét pontosan az 1830-31-es oroszellenes lengyel-belarusz-litván lázadással szembeszállva írta! Mondjuk így: tapintatlan egy Belarusznak szánt orosz ajándékon pont ezt idézni! Valójában ez nem egyszerűen provokáció, bár sokan minősítik annak. Az igazságot Andrij Bondar mondta ki a fenti cikkében.
Bresztnek három éve (220. évfordulójára) ajándékoztak az oroszok egy Puskin emlékművet, ami – talán azért, mert nem tartalmaz idézetet – nem okozott akkora botrányt, mint a korábbi mohiljevi. Azonban, mivel egy csomó szennyvíz-csatornafedél között „nyert” elhelyezést köznevetség (és némi vita) tárgya lett. A legutóbbi írásomban meggyászolt Jaugen Bjalaszin barátom írt róla cikket annak idején.
Én, mikor arra visz az utam, mert elég központi helyen van, igyekszem elfordítani a fejem: tényleg szeretem Puskint, csak hát ez a mellszobor és posztamentuma eléggé giccses.
Nem hiszem, hogy szégyellni kéne, ha szereti valaki Puskint. „Lamberg szivében kés, Latour nyakán / Kötél…” – nem biztos, hogy ez a másfél sor Magyarországon kívül is mindenkinek tetszik… Vagy vegyük Beethovent: kíváncsi lennék, hogy tanítják Franciaországban annak történetét, hogy miért lett a 3. szimfóniájának a címe „Eroica…”? (Bevallom, hogy írás közben a kísérőzene, amit hallgatok: a Gyászinduló, azaz a 2. tétel).