1863. január 17-én született és 1938. augusztus 7-én halt meg Konsztantyin Sztanyiszlavszkij szovjet-orosz színész, rendezõ, színészpedagógus és dramaturg, a XX. századi színházmûvészet és -elmélet korszakalkotó alakja. Azt vallotta: a színésznek azzá kell válnia, akit megjelenít.
1863. január 17-én Moszkvában Konsztantyin Szergejevics Alekszejev néven egy kultúrát kedvelő moszkvai kereskedőcsaládban látta meg a napvilágot, házukban még külön színházterem is volt. Amatõr színészként a Sztanyiszlavszkij álnevet választotta magának. 1888-ban barátaival megalapította a Moszkvai Mûvészeti és Irodalmi Társaságot, ahol műkedvelõ színielõadásokat rendeztek.
1897-ben ismerkedett meg Vlagyimir Nyemirovics-Dancsenkó író-rendezővel, a cári Kis Színház egyik vezetőjével, a Moszkvai Filharmóniai Társaság színiiskolájának tanárával. A legenda szerint 17 órás beszélgetésen egyeztették a színházról vallott nézeteiket. Nyemirovics-Dancsenko, aki elégedetlen volt a századvég sablonos, kötöttségekbe merevedett színjátszási szabályaival, új stílust keresett, s az erre alkalmas partnert Sztanyiszlavszkijban látta meg. Együttműködésük új alapokra helyezte a színészi játékot, és a következő évben elvezetett a moszkvai Művész Színház megalapításához.
A Moszkvai Művész Színház első gárdája Nyemirovics-Dancsenko kimagaslóan tehetséges végzős osztályából, Sztanyiszlavszkij műkedvelőiből és köréjük toborzott külsősökből jött létre. Sztanyiszlavszkij főleg rendezéssel és színészképzéssel foglalkozott.
Sztanyiszlavszkij a naturalista színjátszást képviselő meiningeni társulat moszkvai vendégjátékának hatására szakított a korabeli orosz sablonos vígjáték-stílussal (a közönséget akkoriban elsősorban bohózatokkal szórakoztatták), s próbálta meghonosítani a színpadi realizmust. A „reformszínháznak” szánt Művész Színház első előadása Alekszej Tolsztoj Fjodor Ioannovics cár című drámája volt, az átütő sikert 1898. december 17-én Anton Csehov – Szentpétervárott megbukott – Sirályának színpadra vitele hozta meg 1898. december 17-én.
Sztanyiszlavszkij írta a rendezőpéldányt, újításai már ezen megmutatkoztak, s ezzel a bemutatóval megszületett a modern orosz színjátszás.
A Sztanyiszlavszkij-féle színjátszás, a realista szerepalkotás róla elnevezett tudományos rendszere arra épült, hogy a színészi játék alapja a szerep teljes érzelmi és gondolati átélése. Ehhez a színész a szerepével való azonosulási gyakorlatok során végzett lélektani elemzés révén jutott el.
A Sirály sikeres előadása több Csehov-dráma színpadra vitelére ösztönözte a rendezőt, így került színre a Ványa bácsi, a Cseresznyéskert, a Három nővér és az Ivanov. Első híresebb és emlékezetes rendezései közé tartozott Ibsen Hedda Gabler (1899) című műve, valamint Gorkij Kispolgárok (1902) és Éjjeli menedékhely (1902) című darabjai. Az 1920-as években a társulat két alkalommal Budapesten is megfordult.
Sztanyiszlavszkij, aki az előadásokban színészként is szerepet vállalt, emlékezetes előadásokat hozott létre Ibsen, Gorkij, Moliere, Shakespeare és Gogol műveiből is.
Foglalkozott operarendezéssel is, kidolgozta a realista operai színjátszás elveit és gyakorlati alapjait. A Moszkvai Színház operacsoportjából jött létre az 1920-as években a róla elnevezett operaszínház, Csajkovszkij Jevgenyij Anyegin című operájának általa rendezett előadását korszakalkotónak tartják. Sztanyiszlavszkij 1928-ban a Három nővér egyik előadásán szívrohamot kapott, ezután vissza kellett vonulnia a színjátszástól, élete hátralévő évtizedében színházelmélettel foglalkozott, színészpedagógiai tevékenységét több kötetben fejtette ki.
A századforduló színházművészetének egyik legmeghatározóbb egyéniségét 1938-ban Moszkvában érte a halál, irányelvei és tanításai – melyek túlmutattak a maguk korán – azonban „túlélték” megálmodójukat, s mindmáig hatással vannak a világ színművészetére.
A realista szerepalkotás Sztanyiszlavszkijról elnevezett tudományos rendszere a színésztől a szerep teljes érzelmi és gondolati átélését követeli meg, a színészeknek saját érzelmi emlékezetüket kell segítségül hívniuk a tökéletes alakításhoz.
Az egyes színészeket alárendelték a produkció egészének, ami éles ellentétben állt a 19. század végi mesterkélt és stilizált színházi gyakorlattal.
Az elméletével és színészképzési módszerével a színházművészetet forradalmasító Sztanyiszlavszkij azt vallotta: „ha az összes színész – egymondatos szerepben is – megteremti a tökéletes átéltséget, kialakul az összjáték meghatározó alapja”. Tőle ered a színházi berkekben szállóigének számító „nincs kis szerep, csak kis színész” mondás is. Úgy vélte, a jó előadáshoz elengedhetetlenek a próbák és a színészek folyamatos testi-lelki „karbantartása”. Meg volt győződve a színház erőteljes társadalmi hatásáról, és arról, hogy a színész feladata az emberek nevelése.
Sztanyiszlavszkij színészpedagógiai munkássága az egész múlt századi színházra, a színészképzésre és a rendezésre is hatalmas hatással volt. A Sztanyiszlavszkij-módszert folytatta Vszevolod Mejerhold, Jevgenyij Vahtangov és Georgij Tovsztogonov, Amerikában a legendás Lee Strasberg. Rendezési elképzeléseit Magyarországon először Hevesi Sándor alkalmazta, később Gellért Endre, s egy ideig Major Tamás is követte.
A moszkvai nemzetközi filmfesztiválon 2001 óta ítélik oda a kimagasló szakmai és színészi teljesítményért járó Sztanyiszlavszkij-díjat, a Nemzetközi Sztanyiszlavszkij Alapítvány pedig húsz éve jutalmaz olyan rendezőket, akik a kiváló orosz rendező-teoretikus szellemében fejlesztik a színházművészetet. 2005-ben „a kortárs magyar lélektani színjátszás fejlesztésért” a Krétakör társulat Siráj című előadásának rendezőjét, Schilling Árpádot ismerték el a kitüntetéssel.
(via színház.hu, mult-kor.hu)