A repertoár gyakorisági görbéjének két széléről válogatott a Liszt Ferenc Kamarazenekar a november 9-i, zeneakadémiai hangversenyre. Az est a lehető legismertebb darabbal kezdődött, és egy szinte soha nem játszott mű még annál is ritkábban előkerülő vonószenekari változatával ért véget.
Műsorra tűzni Mozart Kis éji zenéjét (G-dúr szerenád, K. 525) nem kevés bátorságra vall, hiszen mindenki fülében ott cseng tucatnyi élő vagy rögzített interpretáció, megannyi viszonyítási alap. A kérdés ilyenkor az, találnak-e újdonságot, más nézőpontot az előadók. A nyitó Allegro ropogósan, frissen kezdődött, akkora lendülettel, hogy a második periódusban egészen kicsit szét is csúsztak a szólamok, de ez a megingás pillanatnyi volt és egyértelműen kivétel a példás együttjáték szabálya alól. A Menuetto és a zárótétel vidám, tartalmas fürgeségét szintén jó volt hallgatni, kiemelendő a záró Allegro kidolgozási részének transzparenciája. Az újdonságot, már-már felfedezést a Romanze hozta. Ennyire bensőséges, vallomásszerű tétel nem minden nap kerekedik a szerenád lassújából.
Az est középső számának, Mendelssohn I. (g-moll) zongoraversenyének szólistája először lépett fel Budapesten. A harmincéves Benjamin Grosvenor számos, sőt inkább számtalan díj, versenygyőzelem és mindenféle elismerés meg rekord birtokosaként érkezett a Zeneakadémia nagytermébe, ám pódiumra lépésén ebből semmi sem érződött, inkább ült ki fiús arcára az a fajta megilletődöttség, melyet akkor látunk, ha a nagyok is odaengedik a saját szórakozásukhoz a kisebbet (ami illik is az olyan emberhez, aki öt fivére közül a legfiatalabb).
A magánszólamot hajszálnyi tartózkodással kezdte, végig precíz és kifejező játékából hiányzott a személyesség. De megjött az is hamar, a középső Andantéban már intim dialógust folytatott a zenekarral. A virtuozitást komolyan próbára tevő záró Prestót pedig bravúrhajszoló magamutogatás nélkül, hamisítatlan angol understatementtel játszotta: ha már ilyen könnyednek hangzik a szólam, hadd higgye a közönség, hogy valóban könnyű.
Debütáló vendégművészre nem lehet jobbat mondani, mint hogy szereplése után várjuk a visszatérését, mert mást, többet is szeretnénk hallani tőle. Két ráadásszám erejéig a kívánság nyomban teljesült. A vastaps nevű roboráló szer hatására mosolygóssá vált zongoraművész először a Manók táncát játszotta Liszttől (S. 145/2), megmutatva, hogy a bravúrdarabként számontartott etűd valójában micsoda színkavalkádot rejt. A másik ráadás után lázas találgatás indult a nézőtéren, külső segítséggel sikerült kideríteni, hogy az elégikus hangulatú, spanyolos tánc Alberto Ginastera 1937-es argentin táncciklusának második darabja, a Danza de la Moza Donosa (A szépséges szűz tánca).
A Mendelssohn-koncertben pódiumra lépett Várdai István művészeti vezető is, méghozzá karmesterként – de nem feledkezett meg kamaramuzsikusi énjéről. A szélső tételek igen energikus, Sturm und Drang-jellegű zenekari hangütésével egy pillanatra sem kényszerítette forszírozott játékra a szólistát. Várdai nem csupán biztos kezű, erőszakosságtól mentes dirigensnek bizonyult, de arra is jutott az energiájából és figyelméből, hogy együttesével szólista partnerének szájíze szerint interpretálja a versenyművet, mintha a vendég irányítaná a teljes gépezetet.
A hangverseny második részére maradt a ritkaság. A szerző, Anton Arenszkij (1861–1906) csodagyerekként kezdte, a szentpétervári konzervatóriumban Rimszkij-Korszakov volt a tanára, akinek erős hatását csupán Csajkovszkijé múlja felül a komponista életművében. Rimszkij-Korszakov jósnak sem volt utolsó, arra számított, hogy az említett erős hatások miatt Arenszkij œuvre-je, mint nem eléggé eredeti művészet, majd feledésbe merül, és tagadhatatlan, hogy opusait ritkán játsszák. (Arenszkij halálát mestere az alkohol és a szerencsejáték mértéktelen élvezetének tulajdonította.)
A Csajkovszkij elhunyta utáni évben, 1894-ben keletkezett, háromtételes 2. vonósnégyes (op. 35) a nagy előd tiszteletére készült hommage. A mű szélsőséges véleményeket váltott ki, mert Arenszkij odáig merészkedett, hogy megbontotta a vonósnégyes évszázados két hegedű, brácsa, cselló felállását, és az egy hegedű, egy brácsa, két cselló együttest választotta, a hangsúlyt a mélyvonósokra helyezve át. Ettől még elégikusabbá, a gyász és a liturgikus hang még alkalmasabb kifejezőjévé válik a zene, ha tetszik, még „csajkovszkijosabbá” – de egyébként sincs szűkében a bálványra tett utalásoknak. A középső tétel egy Csajkovszkij-dalra komponált variációsorozat, de megtalálható a darabban a példakép 3. vonósnégyesében is feldolgozott zsoltárdallam, és számos egyéb idézet is (elég a Borisz Godunovban és Beethoven második Razumovszkij-kvartettjében szereplő koronázási dallamot említeni). A kvartett kiadója mindenesetre óvatosabb volt a zeneszerzőnél, és hagyományos hangszer-összeállításban is kinyomtatta a darabot – az üzlet az üzlet.
Arenszkij vonósnégyesének vonószenekari letétjében (a műsorfüzet nem említi az átíró nevét) a különleges kvartetthangzás részben odavész. Lehet, hogy ebben az összeállításban nem is valósítható meg a zeneszerző által megálmodott arány – amikor a brácsák kapják az egyik cselló szólamát, ott nyilvánvalóan áldozatul esik az eredeti hangszerelési trouvaille. Emiatt ésszerű önálló alkotásnak tekinteni a zenekari változatot, visszapillantgatás nélkül. A Liszt Ferenc Kamarazenekar rendkívüli ügyszeretettel nyúlt a darabhoz; az első ütemek pianói egyenesen lélegzetelállítóak voltak, az egyes szólamokban páratlan tisztaságú unisonókkal. Egyáltalán: az átirat végig a lehető leggondosabb bánásmódban részesült. A zenekari hangzás erényei közé tartozik, hogy olykor a visszhangzó templomot is sikerült megidézniük – mennyivel kellemesebb ez egy valóban túl visszhangos templom akusztikájánál.
A lassan ocsúdó közönség tetszésnyilvánítását az együttes egy igazi Csajkovszkij-tétellel, a Vonósszerenád kecsesen eljátszott Keringőjével köszönte meg.
