Tóth Ildikó színésznő tavaly csaknem harminc év után tért vissza a Radnóti Miklós Színházhoz. Rejtőzködő alkat, a színpadon viszont ezer arca van. Idén Kaszás Attila-díjra jelölték. A Kultúra.hu készített vele interjút.
– Korábban úgy fogalmazott a szakmáját illetően, hogy szerepkészítő kisiparos. Miért találó megnevezés ez a színészi munkára?
– Nem szeretem misztifikálni a szakmánkat. Nem tartom különlegesebbnek a színészi tevékenységet, mint ha valaki tanít, takarít vagy gyógyít. A nagyapám cipész volt, és egy régi fényképén látható mögötte a tábla: cipőfelsőrész készítő kisiparos. Megtetszett nekem ez a szerkezet, és jól alkalmazható a színházcsinálásra.
– Rejtőzködő alkat vagy inkább csak nem dívás?
– Mind a kettő. Egyrészt talán rejtőzködő vagyok, bár inkább azt mondám: figyelem magam körül a világot. Dívának lenni számomra fárasztó, egy csomó olyasmi kell hozzá, ami belőlem nem jön ösztönösen.
(…)
– Számomra nagyon meglepő volt Az öreg hölgy látogatásában nyújtott alakítása néhány évvel ezelőtt. Egy gátlástalan, mégis érző nőt formált meg, bár korábban azt gondoltam, távol áll öntől ez a figura.
– Az ember magában hordozza az univerzumot. Hogy végül ebből a teljességből mi lesz a sajátja, azt meghatározza a földrajzi és társadalmi környezete, a családi, baráti és iskolai közeg, amelyben szocializálódik. Amikor egy kíváncsi gyerek megfog egy legyet, megvizsgálja, kitépi a szárnyait, abban megjelenik a szadizmus, a másik élet kioltása… Egy alkotó ember éppúgy magában hordozza ezeket a tulajdonságokat, és ha kell, felerősíti. Amikor kapok egy szerepet, amely ellenkezik az alkatommal, akkor nincs más dolgom, mint hogy előbányásszam magamból ezeket az érzéseket, indulatokat. Amikor egy színész elindul egy történet és benne egy szerep útján, akkor mindig ugyanazokat a kérdéseket teszi fel: vágyakat, motivációkat keres, és ezek általában mindannyiunkat jellemző, alapvető érzésekre vezetnek vissza.
(…)
– A szerepei formálják önt?
– Szerintem igen. Érzékenyítik a gondolkodásomat, hiszen rávilágítanak, hogy minden történetnek számos olvasata van, attól függően, milyen aspektusból vizsgáljuk. A színház a nézők empátiáját is elmélyítheti, hogy ne ítélkezzünk rögtön, hanem igyekezzünk a dolgok mögé látni. Az érzékenyítés rendkívül fontos ebben az „emocionális tumultusban”, a közösségi felületek ítélkezéstől hemzsegő közegében, amely bennem komoly félelmet kelt.
(…)
– Tavaly visszatért a Radnóti Színház csapatába, ahonnan a pályája indult. Előtte nyolc évet töltött a székesfehérvári társulatban, ahol nagyon izgalmas szerepek is megtalálták. Miért döntött mégis a Radnóti mellett?
– Nagyon profán oka van: elfáradtam az állandó utazgatásban. Nem laktam soha Székesfehérváron, folyamatosan ingáztam a próbákra és az előadásokra Budapestről. Úgy éreztem, hogy a fiam is érzékeny korban van, és szeretnék több időt tölteni vele. Nekem a Radnóti volt a színházi bölcsőm, ott mindig otthon éreztem magam. Máig ismerősek a kollégák, a háttérben dolgozók, és megható a szeretetteljes fogadtatásuk.
(…)
A teljes interjú a Kultúra.hu oldalán érhető el.
