Mostanában sokan élcelődnek Keith Richardsszal, akinek mostanra semmilyen orvosi megfontolás szerint sem szabadna élnie, megfeledkezve közben Chuck Berryről, akitől a Rolling Stones gitárosa ebben a tekintetben is tanulhat.  A múlt szombaton elhunyt „mester” nem kisiskolás életmódja ellenére is 90 éves koráig élt.

- hirdetés -

Hírnevét, ha tippelhetek, érthető gitárjátékával, színpadi kiállásával, ördögi tekintetével, hatalmasra nyitható szemével és nem túl érces, de kifejező, időnként cinikus énekhangjával érte el.

A zene hangzásához annyit tett hozzá, hogy jellegzetes, és többek által lemásolt színpadi mozgása ahhoz képest teljesen mellékes.

Nem ő volt az, aki a tizenkét ütemes bluesból, azt felgyorsítva tánczenét faragott, de ő volt az első fekete, aki ezzel világhírűvé vált, és ő volt az, akinek a munkássága a legjobban befolyásolta a könnyűzene későbbi fejlődését.

Ő volt az, akinek a játéka nyomán a szűk értelemben vett rock and rollból (ami nem más, mint a gyors blues az ötvenes évek stíluselemeivel kiegészítve)

kialakult a tágan értelmezett rock and roll, és létrejött a rockzene.

Életművének legjelentősebb részét karrierje első két három évében létrehozta, azután egy börtönbüntetés letöltése után sokszor sokkal kisebb lelkesedéssel zenélt mint korábban, fellépései sokszor rossz ízű hakni benyomását keltették, amit Budapesti fellépésén is bemutatott, de kitartóan folytatta a zenélést egészen 2014-ig.

Nem volt a hatvanas években olyan előadó, egészen a csúcsig, aki ne vett volna fel repertoárjába Chuck Berry szerzeményt, de szerintem, ha két három rockzenész először ül le egymással zenélni, a mai napig az első darab, amit eljátszanak, legtöbbször a Johnny b. Goode.

Azért nem veszett ki teljesen belőle az életkedv, ahogy az alábbi videón látszik: