16. ablak: A betört boldogságkirakat

Annyi vidámság és romantika után jöjjön a kőkemény valóság: az épp karácsonykor darabjaira hulló látszatidill.

Henrik Ibsen adventi kalendáriumunk duplázó szerzője, a Peer Gynt kapcsán már megidéztük őt:

Biztosan mindenki ismer valakit, akinek a boldogsága annyira irritálóan tökéletes, hogy felmerül a gyanú, itt valami nem stimmel. A bulvármagazinok társasági rovatainak makultálanra retusált képei nem kelhetnek életre, ennyire előírásszerűen szeretetteli és harmonikus család nem létezik. Szép ház, szép család, szép élet– a méretre készített, egyedi tervezésű beépített szekrényekből előbb vagy utóbb csak kidől az a csontváz…  Mi a fene ez a genetikailag belénk kódolt hitetlenség, cinizmus? (A nem kívánt törlendő.) Álkérdés, persze, hogy álkérdés. Pláne akkor, ha a mi alacsonyabb árfekvésű skandináv bútoraink sem csak szépen hajtogatott ruhák tárolására szolgálnak.

Nóra – karácsony Helmeréknél, Katona József Színház – fotó: Dömölky Dániel

Leplez, leleplez – két betű csak a különbség. Aki hazugságban él, bízik a csodában, hogy a titok sosem kerül napvilágra, aztán amikor kipattan, jön az összezuhanás. Ez már nem egyszerű élet-újratervezés. Tessék csak megvizsgálni Helmerné Nóra esetét, ami ma már nem egy nő botrányos viselkedésnek számító öntudatra ébredése, (rossz) házasságból való kilépése, mi több, gyerekei elhagyása, mint 1879-ben – a hamburgi ősbemutatóra Ibsennek át is kellett írni, hiszen egy nő ilyet nem tehet –, hanem a látszatéletre való ráeszmélés tragédiája.

Tetszettek volna kevesebb Insta-filtert használni! – jegyzi meg Kristine a karácsonyfa mellől.