Egy mellőzött remekmű

Sztanyiszlavszkij Opera - Moszkva

1886-ban ezen a napon mutatták be Mogyeszt Muszorgszkij Hovanscsina című operáját. A művet öt évvel a zeneszerző halála után vitték színre, Rimszkij-Korszakov ugyanis ekkora készült el a darab befejezésével és a hangszereléssel.

A színpadi mű fókuszában a moszkvai sztrelecek állnak, akik a hadjáratok elengedhetetlen résztvevői voltak. Békeidőben a rendfenntartói, városőri és tűzoltói funkciókat látták el. A 17. század utolsó évtizedeiben aktív politikai szerepet vállaltak, nemegyszer fegyveresen szállva szembe a kormányzat modernizációs törekvéseivel (1682; 1689), ami végül a fegyvernem I. Péter általi felszámolásához vezetett. Az opera az 1682-es évet dolgozza fel. A cím Ivan Hovanszkijra a sztrelecek vezetőjének rövid uralmára utal.

Mogyeszt Muszorgszkij Repin festményén

A darabot nem fogadta szívesen a szentpétervári Mariinszkij Színház így egy másik, kisebb teátrumban tartották az első előadást.

A Hovanscsina azon kevés operák egyike, ahol a szöveg minden mondata jelentőséggel bír, Muszorgszkij prózája ugyanakkor nagyon nehéz, régies, tele utalásokkal, mögöttes gondolatokkal.

A művet monumentalitása és különleges nehézségei miatt csak ritkán játsszák a mai operaszínpadokon, így talán nem is kell magunkat kényelmetlenül éreznünk, ha Muszorgszkij nevének hallatán szinte csak a Borisz Godunov ugrik be mint zenés színpadi alkotás. A Hovanscsina sorsa egyébként nem volt mindig ilyen sanyarú és mellőzött, különösen Magyarországon nem.

A hangszereléssel nem csak Rimszkij-Korszakov foglalkozott, de létezik egy 1958-as Sosztakovics-féle változat is.

Az itthoni Muszorgszkij-interpretációk kapcsán Bóka Gábor az operavilag.net-en megjelent írásából idézünk:

“Váratlan fordulat a Muszorgszkij-operák hazai interpretációtörténetében: az általános divattól eltérően nem a Boriszt, hanem a Hovanscsinát fogadja először kegyeibe a közönség. Az 1936-os magyarországi bemutató új alkotói csapatot mozgósít – a fordító Nádasdy Kálmán, a díszleteket Oláh Gusztáv tervezi. A bemutató karmestere az emigráns orosz mester, Issay Dobrowen – tőle majd Ferencsik János veszi át a darabot a későbbi előadások során. De nem hagyhatjuk említés nélkül a betanítást végző korrepetitor nevét sem: bizonyos Solti György végzi a szokatlanul megterhelő feladatot. A rendezést Oláh és Dobrowen közösen jegyzi, a szereplőgárda pedig az operaházi aranykor legjavára épül: Losonczy György, Székely Mihály, Palló Imre és Basilides Mária neve fémjelzi a bemutatót. Mindannyiukat forró méltatásban részesíti a későbbi operaigazgató, ekkor még kritikus Tóth Aladár, aki egyben ki is jelöli Muszorgszkij helyét a magyar zenekultúrában:”

„… a magyar operaháznak ez volt az első igazi próbálkozása az orosz népdráma terén. És ha meggondoljuk, hogy Muszorgszkij kelte-európai kultúrájának legkomolyabb, legméltóbb folytatója éppen két magyar zeneszerző, akkor nem becsülhetjük elég nagyra ezt az első csapásra elért komoly, biztató eredményt. A közönség méltán ünnepelte Dobrowent és operaházunk művészeit leglelkesebb tapsviharaival: a keddi operapremier kultúrtett volt a legjavából.” A siker olyannyira nagy, hogy 1945 tavaszán is az elsőként feltámadó darabok között szerepel majd. 1955-ben új betanulásban, de a régi rendezésben kerül majd át a Hovanscsina az Erkel Színházba (a dirigens továbbra is Ferencsik), hogy aztán másfél évtizedre eltűnjön 1956 után. Addig azonban – végre-valahára – a Borisz is elfoglalhatja méltó helyét a repertoáron.