Az elmúlt hetekben a véleményvezérnek számító Alex Ross és Ted Gioia is összegezte a zenekritika aktuális helyzetét. Bár Ross a klasszikus, Gioia pedig a popzene felől nézi a területet, gyakorlatilag ugyanazt látják.
- hirdetés -
Teljesen egyetértenek abban, hogy a kultúra többi területének kritikusa is nehéz helyzetben van, ami az állandó státuszok elvesztését, a szabadúszó létformát jelenti. Alex Ross szerint a professzionális kritika háttérbe szorulása a digitális éra hozadéka, és idézi egy kanadai lap rovatvezetőjének emailjét: „Egyszerűen senkit nem érdekel az online felületen (ti. bármilyen előadó-művészeti műfajról szóló kritika – a szerk.), és szinte mindig ezek azok a cikkek, amelyeket a legkevesebben kattintanak.” Az persze más kérdés Ross szerint, hogy a kattintásszám nem ad teljes képet az olvasási szokásokról, és hozzáteszi, épp az amerikai elnökválasztási kampány és Trump elnöksége mutatta meg, mekkora szükség van a hitelességre, hogy hova vezetnek a kattintásnövelő hatásvadász és/vagy álhírek. Paradox módon egyébként oda, teszi hozzá, hogy bizonyos hiteles forrásnak tekintett lapok előfizetőinek száma növekszik, akik nem valószínű, hogy a kulturális anyagok között a közösségi médiában a legnépszerűbb témákat keresnék.
„Akkor van baj, ha alapvetésként elfogadjuk, hogy a népszerűség és az érték egyenesen arányos, mert ebben az esetben az előadó-művészetnek vége.
Nincs érv arra, miért kell klasszikus zenei, jazz-, tánc- vagy bármi hasonló, nem tömegeket vonzó művészeti tevékenységről szóló anyagnak helyet adni. A kultúrdarwinista elmélet szerint a legkattintottabbak élnek túl, a kultúrrovatot kizárólag szuperhősös filmekről szóló anyagok, tévéműsorok hogyvoltjai, popsztárokról szóló véleménycikkek töltenék meg. Az persze mindegy, hogy nekik aztán tényleg nincs is szükségük publicitásra, mert a piacot a közösségi média csatornáin már elfoglalták. Ez intellektuális értelemben pont olyan, mint a leggazdagabbakat illető adócsökkentés” – fogalmaz a kritikus, akinek eddig két könyve jelent meg, harmadik kötetének témája pedig Wagner hatása a kultúrára.
Ted Gioia (fotó: Dave Shafer)
Ted Gioiánál a Ross által vizionáltak nem a jövőt, hanem a mai valóságot jelentik. Sorra hozza a példákat a szakmaiatlan írásokról: az elemzés hiányától kezdve addig, hogy az ún. kritikus szót sem ejtett az adott albumon használt hangszerekről, sőt Gioia a vezető szaklapokat sem kíméli, amelyekben többet lehet olvasni a popsztárok magánéletéről, botrányairól, mint a dalaikról. A kiadók indoklása szerint a fókuszváltás oka az, hogy az olvasókat ez jobban érdekli. De mit lehet várni akkor, ha az American Idol énekes tehetségkutató reality egyik zsűritagja értékelésében a pentaton szót használja, kollégája, Jennifer Lopez pedig viccet csinál belőle?
Ted Gioia meglehetősen sötét képet fest:
„Soha nem volt nagyobb szükség az értő zenekritikára, mint manapság. Sok éve írok zenéről, de sosem tátongott akkora szakadék a hozzáértők és a dilettánsok, az igazán tehetségesek és az önjelöltek közt.”
És hogy miért van szükség kritikusokra? Alex Ross az egyén szempontjából indokol: mert az olvasóiknak új világokat nyithatnak meg, új gondolatokat ébreszthetnek bennük, és életre szóló szerelmet lobbanthatnak fel egy műfaj iránt. Ted Gioa azonban az adott művészeti terület, jelen esetben a zeneipar egészét figyelembe véve, amelynek a kritika bár kicsi, de alapvető, megkerülhetetlen része. „Szakértő, független kritikusok nélkül minden csak hype-pá, PR-rá és mindenható dollárrá alacsonyodik. Láttuk, ez hova vezet – akinek kételyei vannak, nézzen csak rá a lemezeladási adatokra. Még nem késő, hogy helyrehozzuk, ami elromlott, de ez kizárólag akkor történhet meg, ha a kritikusok nem pletykarovatot vezetnek, és újra komolyan veszik a zenét.”
(Via Slipped Disc, The New Yorker, The Daily Beast)
